Átköltözünk Wattpadra + új rész

Sziasztok életeim!

Minden kedves olvasót örömmel fogadtam ez alatt a 8 év alatt amit itt a bloggeren/blogspoton töltöttem.

Az utóbbi időben sokat olvastam én is, tanulni szerettem volna mások írásaiból, technikáiból. Ezek a blogok mind wattpadon vezetett történetek voltak. Ez alatt az idő alatt nagyon megszerettem ennek a felületnek a tulajdonságait és könnyű kezelését, és annak lehetőségeit is.

A Wattpad elérhető számítógépen és telefonon egyaránt. A google playen le lehet tölteni mint alkalmazást. A te személyesen kedvencnek, vagy privát könyvtáradba lementett blogokat offline módban is olvashatod. Automatikus értesítést kapsz ha új rész kerül ki, és az adott részt olvasva nem csak a végén van lehetőséged kommentelni, hanem külön egy egy adott modhathoz is megjegyzést tehetsz a történet olvasása közben. Ez szintén megfogott engem a wattpadban. Könnyen kezelhető olvasói felületen is, így nem volt kérdés, hogy elöbb vagy utóbb, de átköltöztetem a blogot erre a felületre.

És ez meg is történt. Innentől a blogot Wattpadon folytatom, azt is fogom megosztani az eddigi csoportokban ahol megosztottam.

Még némi hír:

Átalakításokat is végeztem a blogon.

Elbúcsúztam a Candy School címtől és átneveztem Dear Castielre. Szerintem sokkal találóbb cím a történethez, hisz a Candy School nem illett annyira hozzá valljuk be. Őszintén nem is tudom honnan jött annó ez a cím ötlet.

Ezen felül a részek címei is átalakultak. Mától nem episode x lesz a cím, hanem angolul számozva a levelek. A valóságot megtartottam címnek, ha arról van szó. (Pl.: First letter, second letter ect.) Számomra ez is valahogy szimpatikusabb, mint az episode elnevezés.

Nem is szaporitom tovább a szót!

Itt van a várt 20. rész, már az új olvasói felületen!

https://www.wattpad.com/story/207524882-dear-castiel

Jó olvasást babáim, találkozunk Wattpadon!

Ui.: Örömmel fogadom a negatív és pozitív megjegyzéseiteket is! ♥

Episode 19.~

Dear Castiel,
Emlékezz rám XVIIII.


- Anyukádtól örökölted a természetedet mi?
- A természet szerintem nem öröklődő dolog. Szimplán nem fogok olyanokkal foglalkozni akik nem érzem úgy, hogy megérdemlik. Amúgy se vagyok valami nagy ember párti. - vontál vállat.
- Jó, ebben végül is van valami. - bólintottam. - Mi volt a bajod?
- Egyrészt tudtam, hogy anyám lassan ide kell érjen, másrészt megmondtam, hogy nem jó, ha Nathaniellel egy légkörben vagyunk.
- De miért?
- Ez visszanyúlik gyermekkorunkig. Amberrel is jóba voltunk. Mindig együtt játszottunk a játszótéren. Aztán valami megromlott. Én összejöttem Deborahval. És tudni kell, hogy mellette teljesen kifordultam önmagamból. Előtte tényleg egy átlagos srác voltam. Fekete haj, normálisnak mondható élettel. - vontál vállat. - Viszonylag. Anyámék már akkor se voltak itt. Mindig ilyen munkahelyük volt. Sose értettem miért vállaltak gyereket, ha egyáltalán nem tudnak időt fordítani rá. - néztél rám a mondat végére -
- Sajnálom. Annyi minden más lehetne az életedben, ha megkaptad volna azt a törődést, amit minden gyereknek meg kellett volna kapnia.
- Ne sajnálkozz. Gyűlölöm. - nevettél fel. - Na mész, vagy itt terveztél aludni?
- Nem megyek én sehova, max a fürdőbe. - nevettem - Már ha kapok törölközőt.
- Nem kell az neked - jöttél oda, és felállítva magadhoz húztál, amibe belevörösödtem.
- Egy pizsama is kellene. - néztem rád ártatlanul.
- Ahogy a pizsama sem kell. - kacsintottál rám, mire akadozva lélegeztem fel, majd kibújtam karjaid közül és elindultam a fürdő felé.
- Akkor itt sem vagyok.
- Nincs kulcs a fürdőhöz. - szóltál utánam-
- Kapd be. - üvöltöttem vissza a fürdő ajtót becsukva, majd kitámasztottam a szennyes kosaraddal, és csak bízni mertem abban, hogy ismered a magánszféra fogalmát.
Lassan zuhanyoztam, kiakartam élvezni a forró fürdőt nyugisan, mikor kopogtál, épp a hajamat mostam.
- Mi van már? - morgolódtam.
- Szerváltam egy kis pizsama félét.
- Tedd le az ajtó elé. - szúrtam oda.
- Ahogy csak kívánod. - vágtad vissza sértődötten. .- A vacsorát nem kéred véletlen kutya tálba?
- Nagyon vicces. - forgattam a szemem.

*Castiel*

Leraktam az ölembe a levelet. Miért van az, hogy azon kapom magam, hogy rajta agyalok? Mindennek kell igazság alapnak lennie, és egyre jobban kételkedem abban, hogy ez csak egy haverok által kitalált poén.
11.26.. Vajon itt van már? Kiráz a hideg a gondolattól, hogy itt van valahol ugyan abban az épületben ahol én. Dobolok a lábammal idegességemben. Ez kész vicc. Ránézve a levélre apró mosolyt fedeztem fel magamon. Megrázva a fejem az ajtóra néztem, ami kinyílt.
- Hogy érzi magát? - jött be a nővér.
- Frusztráltan. - mondtam, majd kinéztem az ablakomon. - Izgulok. - vallottam be
- Azt elhiszem. Mindannyian izgulunk. - enyhült meg a nővér. - Már a váróban ülnek, a fő orvosra várva. A hölgy elég ziláltan néz ki, de ahogy eltudtam kapni, egy megbeszélésről jött.
- Ő nem izgul?
- Dehogynem - mosolygott rám a nővér - Szerintem még jobban mint te.
- Mi van ha semmi nem ugrik be?
- Ne görcsölj ezen. Ha ezen fogsz végig görcsölni, akkor az a minimális esély, ami most van az emlékezésre is elmúlik. - simította meg a karom.
-Volt egy villanásom a múltkor.
- Tessék? - lepődött meg a nővér - Miért nem szóltál? Azonnal szólnod kellett volna!
- Nem tartottam lényegesnek. - vontam vállat.
- De hát ez egy jele a memóriád helyreállási folyamatának! - mondta, majd kiment sietősen a szobából.
Egy ideig néztem utána, majd tudatosítottam magamban, hogy nemsokára beállít a doki is. Nekiálltam rendet rakni a kórtermemben, nem akartam káoszban fogadni Licát. El akartam tüntetni minden nyomát a zavarodottságomnak, és ha tehetném eltüntetném minden nyomát az amnéziámnak is. De ez sajnos nem ilyen egyszerű, és nem így működik. Felpillantva az órára láttam, hogy már csak pár perc van délig. A kórtermem kezdte felvenni azt az alakját mint mikor átvettem, már csak egy dolgot kellett elraknom. A leveleit. Nem akarom, hogy lássa, valamiért úgy érzem én lennék zavarban, ha elől találná a szemei a leveleket. Ő biztos örülne, mert látná, hogy fontos, és érdekel. De nem akarom magam feleslegesen kellemetlen helyzetbe, vagy akár helyzetekbe hozni. Elraktam a leveleket az ágyam matraca alá, majd visszadőltem az ágyamra. Pár másodperc elteltével megint kinyílt az ajtó, de most az orvosom jött be rajta.
- A nővér valami olyasmit említett, hogy volt egy villanása. Eltudná mondani, hogy pontosan mi volt ez a villanás, és hogy mi váltotta mi?
- Egy lányt láttam a középiskolám folyosóján. Fekete haja volt és háttal állt nekem. Aztán vissza is tértem a valóságba.
- És mi válthatta ki? Vagy azt nem tudja megmondani?
- De. Megtudom. Lysander telefon csöngése talán. Csöngött, én pedig a folyosóról hallottam, hogy azt mondja a nővérnek, hogy Lica az. Vágytam rá, hogy hallhassam a hangját, ekkor villant be a kép, majd éles érzés hasított a fejembe.
- Értem. - írta fel az elhangzottakat egy papírra. - Fejlemények vannak az ügyével kapcsolatban.
- Mik?
- Az állapotától teszik függővé a tárgyalás időpontját, és helyszínét.
- Helyszínét? Nem a bíróságon lesz? - vontam fel a szemöldököm.
- Volt szó arról, hogy rendkívüli esetben megtartják itt a kórházban is. Örökké nem húzhatják a tárgyalást.
- Azt megértem. Hogy van?
- Jobban. Sokkal jobban.
- Engem hibáztatnak?
- Ez egy komolyabb ügy, mint aminek látszik. Az ittas vezetés az ön részéről bűn, és tett. A zaklatás, erőszak, fegyver tartás pedig a másik részéről. Az ügyvédje azt mondta a legutóbbi konzultáción, hogy esélyes minden vád alóli felmentésre ön, és társadalom védelem miatt.
- És a csávó? - kérdeztem, majd a doki elmosolyodott.
- Ő nem ússza már meg ilyen könnyen.
-Ne is kérdezzem a teljes történetet a balesetről mi?
- Még nem mondhatom el. Egy amnézia összetettebb dolog, mint gondolja. - sóhajtotta. - Látom rendet tettél. Mi okból? - kérdezte, mire éreztem, hogy megilletődök.
- Igazából Lysander említette a találkozó miatti megbeszélést. És úgy gondoltam, hogy ha ez mai napra ütemeződik, akkor legyen rend, ha bejön.
- Az, hogy volt egy pillanatnyi emléke, sokat változtat a dolgokon.
- Jó vagy rossz értelemben? - kérdeztem, a doki meg elmosolyodott.
- Azt hiszem jobb ha én most visszamegyek az irodámba. - nézett az órájára - Eljött a megbeszélés időpontja.  - mondta én meg fújtattam egy rövidet, kimutatva mennyire felidegesít azzal, hogy nem válaszol rendesen a kérdéseimre.
Visszadőltem az ágyamra és a plafont bámulva hagytam, hogy a gondolataim elködösítsék a tekintetem.

*Aliccia*

- Mi tart eddig? Beleőrülök ebbe a rengeteg várakozásba. - járkáltam fel alá -
- Lica, nem csak mi vagyunk ebben az épültben, valószínű más dolga is van a doktornak.
- Jó de akkor is jöhetne már. - engedtem le magam mellé a kezeimet, majd a mögöttem hallható lépésekre hátrafordultam, és izgatottan vettem észre, hogy a léptek amiket hallottam a doktor léptei voltak.
- Bocsánat, hogy megvárattam magukat, volt még egy kis megbeszélni valóm.
- Nem, nincs semmi, csak nagyon izgatott vagyok. - jöttem zavarba, mire Lysander elmosolyodott.
- Megnyugtatom nem maga az egyetlen. - mosolygott rám a doktor is. - Jöjjenek beljebb. - nyitotta ki az irodája ajtaját, mi pedig beérve leültünk az asztala előtti székre.
- Nos, mozgalmas reggelünk van, úgy látszik. - foglalt helyet a doktor is - Mint hozzátartozó, feleség, tudatnom kell önnek, hogy tettünk egy apró, de biztos előrelépést. - felcsillant a szemem.
- Tessék?
- Castielnek volt egy emlékezése. Egy villanás, pillanatnyi emlék töredék.
- Ez csodálatos hír! - vágta rá Lysander.
- Igen, én is így gondolom, de nem szabad annyira beleélni magunkat. Nem tudjuk előre meghatározni, hogy pontosan mennyi idő a gyógyulás, mikor várható a következő emlék töredék felszakadása. Egy dolog biztos, a levelek segítenek. Jobban akarja a gyógyulást, és nagyon küzd, hogy minden emléke visszatérjen. Egyre jobbak az esélyei annak, hogy a becsült 2 év csökken. Lehet már idén visszatérnek az emlékei, de ezt garantálni sajnos, nem tudom.
- Ugyan, nem is várjuk el, mindentől függetlenül már ez is remek hír! - mosolyogtam - Tudja miért jöttünk.. - szomorodtam el.
- Említették igen. Várandós, ha jól emlékszem - tekintett rám a doktor.
- Igen Uram, ami azt illeti - helyezkedtem közelebb az asztalhoz a széken. - nem várok semmit se Öntől, sem a kórháztól. De úgy érzem itt lenne az idő, hogy meglátogassam..
- Egyetértek magával. Ha  már volt egy emlék töredéke, akár több is lehet. Mikor szeretné beütemezni a látogatást?
- Amikor engedélyezik.
- Igazság szerint már most is bemehet hozzá. - mosolyodott el kedvesen a doktor úr.
- Igazán? - álltam fel egyből - Nagyon szeretném!
- Biztos felkészültnek érzi magát? Nem viselkedhet úgy, mintha nem történt volna semmi. - nézett rám aggódóan.
- Nem fogok ígérem!
Ekkor a doktor megnyomta a saját nővérhívó gombját, és belibegett egy fiatalos ápoló hölgy, és megvillantotta számomra ezer wattos mosolyát. Elég furcsán tekintettem rá, de Lysander gyengéden megfogta a csuklómat. Ha egy ilyen gyönyörű nő ápolgatja Castielt, én azonnal kérem a kórház panasz könyvét, istenemre mondom!
- Mel drágám, felkészítenéd Castielt a találkozásra? - kérdezte kedvesen a doktor az ápolótól.
- EZER ÖRÖMMEL! - tapsolt maga előtt, majd izgatottan üdvözölt. - Biztos maga Lica, Castiel nagyon izgatott a  találkozás miatt. Elég ingerült, de nagyon várja Önt! - majd kiviharzott és elsietett.
- Elég hiperaktívnak tűnk. - mondtam a doktornak a fél szemöldökömet felvonva.
- Nem szokott ilyen lenni, egyébként nagyon visszafogott lány, de ez az egész történek, és a levelek láttán teljesen bezsongott. Igazi romantikus történetnek hat a számára. - mondta nevetve - A gyermekded énje. - fejezte be majd sóhajtva felállt - Nos. Akkor induljunk.
Ahogy ezt kimondta éreztem, ahogy az adrenalin szintem az egekbe szökik. Hirtelen már nem is éreztem magam annyira bátornak, mint pár perccel ezelőtt. Hihetetlen, hogy még ennyi év után is eltudok gyengülni egy találkozó miatt, ha róla van szó. Pedig, már a szívem alatt hordozom a szerelmünk gyümölcsét. A kis csöppséget, aki sokkal fényesebbé és szebbé teszi majd az életünket. Aki az eddig szinte tökéletes életünket teljesen tökéletessé fogja varázsolni.
Rövid volt az út Castiel szobájáig, mégis egy örökké valóságnak tűnt. Mint egy rémálomban, amikor egy hosszú folyosón sétálsz, és úgy érzed, hogy sose érsz annak a fránya folyosónak a végére. Pontosan ezt éreztem a séta alatt. Most pedig itt állok az ajtó előtt, és hirtelen üres lett a fejem. Nem tudok semmire gondolni. Tegnap még biztos voltam benne, hogy tudni fogom, mit kell majd mondanom, ha meglátom, de már korántsem vagyok benne annyi biztos, hogy menni fog ez nekem. Ijedten Lysanderre pillantottam, aki kedvesen és biztatóan rám mosolygott, majd kinyitották nekem az ajtót.
- Menj csak be, mi kint megvárunk. - biztatott tovább Lys, én pedig egy nagyot nyelve beléptem a kórterembe, mögöttem pedig hirtelen csukódott be az ajtó.
Ott ült, a vörös haj zuhatagával, a tökéletes testével, és azzal a csábító tekintetével fürkészett. Teljesen leblokkoltam, éreztem, ahogy az arcomba vér szökik, és tudtam, hogy nem tudom kontrollálni a bőr színem elváltozását. Néhány másodpercen belül úgy fogok kinézni, mint egy vad vérvörös rózsa. Most burjánzó, fiatal, rózsa bokor ezernyi vörös árnyalatát kell majd vállalnom az arcomon.
De ahogy ránéztem, hirtelen megnyugvást keltett bennem...

Episode 18. Part 2.~

*Helyszín: Kórház*

*Castiel*

-Aliccia! - szóltam a telefonba de nem jött válasz, közben Lysander erősen igyekezett kivenni a kezemből a telefont, pedig jól tudja, ha ideges vagyok esélye sincs ellenem.- Kérlek, ha hallasz, csak mond valamit. Bármit! - kérleltem ingerülten, közben egy erősebbet löktem Lysanderen, aki ezáltal ráborult az ágyamra. Hirtelen hallottam valami zajt a telefon túlsó végéből.

- Könyörgöm.. Csak szólalj meg.  -szorítottam ökölbe a kezem - Csak had halljam egyszer a hangodat. 

- Castiel. Most túl messzire mentél! - ordított rám Lysander, és szerintem most hallottam őt először üvölteni, erre teljesen kikerekedtek a szemeim. - Engem nem érdekel, ha ellöksz. - lépett közelebb. - Az sem érdekel, ha megversz. - állt meg előttem - De ha őt megbántod, akkor megígérem, hogy nagyon megbánod.

*Aliccia*

Amikor meghallottam a hangját ledermedtem. Nem jött ki hang a torkomon. Próbáltam megszólalni, de a csak a lassan csorgó könnyeimet nyeltem. Hallom ahogy kérlel, hallom, ahogy engem szólít. Mindent hallok, de semmit sem tudok reagálni. A lábaim a földbe gyökereztek. Óvatosan lenyúltam a hasamhoz, majd halkan suttogtam.

- Pocak lakó szeretnéd hallani apu hangját? - mosolyogtam a hasamra könnyekben kitörve - Szeretnéd? .majd meghallottam Lysander üvöltését, és a szám elé kaptam. Sosem hallottam még ilyen dühösnek.

- Lysander! - jött ki akaratlanul a torkomon. Nem akartam megszólalni, mert tudom, hogy csak magamat ostromolom azzal, ha hallom őt, de nem láthatom. Már majdnem fél éve, hogy nem láttam. 

- Aliccia? - hallottam a kétségbe esett hangát,. ahogy megcsuklik a nevemet kimondva.

- Igen itt vagyok.. 

- Istenem. Szóval minden levél igaz? Tényleg létezel?

- Igen. Nyugodtan elhiheted, hogy valós ember vagyok . -mondtam, és éreztem, hogy nem bírom tartani magam, és egyre jobban hullanak a könnycseppjeim.

- Aliccia, te sírsz? - kérdezte
- Nem dehogy, örülök, hogy hallhatom a hangod. Legalább egy kis időre. - mosolyodtam el. - Hogy vagy?
- Jól, minden oké. Aliccia.. Kérhetek valamit?
- Persze, bármit. Akármit. - nevettem el magam.
- Ne hagyd abba a levelek írását.
- Semmiképpen sem fogom.
- Szeretnélek látni - mondta egy kisebb csend után.
- Castiel.. Semminek sem örülnék jobban. De nem lehet. Még nem.. Sajnálom. - csuklott el a hangom.
- Én is. - mondta - Remélem még beszélünk.
- Azt én is remélem. - mosolyodtam el szomorúan.ű
- Szia.
- Szia..-köszöntem el, majd elvettem a telefont a fülemtől és néztem ahogy a kijelzőn megjelenik a hívás befejezve felirat, majd leültem a kanapénkra.
Istenem. Lehetetlen ezzel a helyzettel megbarátkozni, vagy ebbe az egészbe belenyugodni. Annyi mindent szeretnék neki mondani, de nem lehet. Valószínűleg csak felzaklatná ami újabb gátat emel az emlékei elé, és még hosszabb idő lenne a felépülés. Attól félek a legjobban, hogy a kincsünk úgy kell megszülessen, hogy Castiel még mindig nem emlékszik semmire. Amikor kiderült, hogy állapotos vagyok, már 1 hónapja volt bent a kórházban. Még csak el sem mondhattam neki. Szív szorító belegondolni, hogy úgy kell megtudni, hogy már nagy pocakkal állok elé, vagy hogy a tökmag már megszületett. Nem lehet ott velem, amikor először hallom a szív hangját, nem lehet ott, amikor megtapasztaljuk az első mozdulatait, nem lehet ott amikor megtudjuk hogy fiú vagy lány. Nem lehet velem, hogy eldöntsük együtt, mi is lesz a neve. Ezt nem tudom elviselni.. Nem vagyok rá képes...
Teljesen magamba borulva hallottam a csengőt, majd óvatosan megtörölve az arcomat ajtót nyitottam.
- Szia Valerie. - mosolyogtam Castiel anyukájára. - Kerülj csak beljebb.
- Szia Lica- ölelt meg - Hogy vagy?
- Minden rendben, már amennyire rendben lehet.
- Lysander írt sms-t hogy nincs jó napja. Állítólag nagyon kiborult..
- Igen. Beszéltünk is telefonon.. - húztam el a számat.
- Beszéltetek? - kerekedtek ki a szemei, miközben leült a kanapéra
- Igen. Tulajdonképpen Lysandert hívtam, de Castiel kikapta a kezéből a telefont és a következő amit hallottam az ő hangja volt. Nem akartam beleszólni, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek.  sütöttem le a szemem. - Mindenki közül én vagyok az egyetlen, akire nem emlékszik és nem mehetek be meglátogatni. Az egyetlen kapocs köztünk a levelek. Másom nincs. - vontam meg a vállam szomorúan.
- Tudom. És sajnálom. De ez az egyetlen megoldás..
- Valerie te ezt nem érted. Hogy mondhatnám el neki később? Mindenből kimarad..
- Lica te meg miről beszélsz? - kérdezte összezavarodva.
- Egy ideje már sejtem, de kedden bizonyosodott be. Először csak apróbb jeleit éreztem magamon, de elmentem az orvosomhoz és alátámasztotta. Valerie állapotos vagyok. - mosolyogtam szomorúan
- Mi? Nagymama leszek? De hát ez csodálatos! -pattant fel, majd láttam az arcán a hirtelen megvillanást, és visszaborult a kanapéra - Nem ez szörnyű..
- Erről beszélek. Ha Castiel emlékezni fog mondjuk fél év múlva, mégis hogy álljak oda nagy pocakkal? Elviselni a tekintetében lévő fájdalmat, hogy kimaradt minden első dologból. Rettegek, hogy nélküle válasszak nevet, rettegek, hogy nélküle menjek a szülő szobába.
- A többiek tudják már?
- Nem, még senki.
- A szüleid sem?
- Nem ők sem..  - láttam, hogy aggodalmasan gondolkodik, majd folytatta - Azt hiszem mégis itt az ideje annak a találkozásnak.
- Tessék? Ezt te sem mondtad komolyan.
- Nézd, eddig sem tudtunk mást csinálni, mint ölbe tett kezekkel várni a csodára. A legrosszabb, ami történhet, hogy nem ugrik be neki semmi.
- Akkor áthívom a többieket is rendben? Ezt közösen kell megbeszélni. Együtt kell végigcsinálnunk.
- Tudom, egy csapatban játszunk. És boldogsággal tölt el, hogy a fiamnak ilyen csodás barátai vannak. - mosolyodott el, majd kedvesen végigsimította a karom. - Lefőzök egy kávét, tegnap érkezett a gépem, hulla vagyok.  - mondta, majd el is indult a konyhába, én pedig küldtem mindenkinek egy SMS-t, hogy amint idejük engedi jöjjenek át, mert sürgős.
Castiel anyukájával nekiláttunk apró szendvicseket készíteni, ami felidézte bennem a középiskolás emlékeimet, amikor kis katonákat csináltam mikor a többiek vendégségbe jöttek. Erre a gondolatomra elmosolyodtam. Ránéztem az órára, még csak fél 1 volt, gondoltam a többiek vagy dolgoznak, vagy dolguk van szóval egy kis idő mire átérnek.
Amikor azt írtam sürgős, nem feltétlen úgy értettem, hogy rohanjanak, de meglepetésemre még a szendvics készítést is abba kellett hagynom, mert csöngettek. Megtöröltem a kezeimet, majd odasiettem az ajtóhoz.
- Rosalya! - köszöntem neki egy öleléssel, - Azért nem így értettem a sürgős részét. - nevettem el magam.
- Csajszi, tudod, hogy ha hívsz, én repülök. És ha én repülök... Mindenkiiii. - állt arrébb és észrevettem a többieket is.
-  Rosa - kaptam a szám elé- Te vagy a legjobb barát a világon!
- Tudom. - legyintett, majd beengedtem mindenkit, Valerie pedig kihozta a szendvicseket a nappaliba.
- Ez most nagyon jól jön. Éhen halok! - mondta Armin.
Szép lassan falatoztak a szendvicsekből, közben ki,ki leült és mikor elcsendesedtek Rosa rám szegezte a tekinteték.
- Na mi volt olyan sürgős Lica?
- Végül is ezért rohantunk ide mindannyian. - mosolygott Iris.
- Pontosan, épp Morgannal voltam, mikor láttam az SMS-t. - vágta rá Alexy teli szájjal
- Hozhattad volna őt is. - mosolyodtam el.
- Majd legközelebb. - legyintett, és folytatta az inkább zabálás-t mintsem étkezést. Tényleg éhes lehetett..
- Azért hívtalak ide titeket, mert Valerie úgy látta jónak ha mindenkinek elmondok valamit. - kezdtem - Az a helyzet, hogy kedden kiderült, hogy állapotos vagyok.. - erre a mondatomra hirtelen semmi jele nem volt a házban annak, hogy emberek vannak bent. Síri csend támadt, és még egy toll pihe hullása is zajt csapott volna.
- Terhes vagy? - kérdezte Lysander.
- Úgy tűnik, igen. - válaszoltam a lehető leghiggadtabban.
- Ez csodálatos! - vágta rá Rosalya felpattanva, majd vissza is huppant - Nem ez szörnyű..
- Igen nekem is ugyan ez volt a reakcióm. - vágta rá nevetve Valerie. - De tényleg, szó szerint.
- Tudom srácok. Most mégis mit tegyek? Elvetetni nem fogom. - ráztam a fejem szomorkásan.
- Én azt mondom, ideje lenne egy találkozónak. - jelentette ki Valerie, mire Lysander egyből rám tekintett.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ez teljesen jó ötlet.
- Lehet, de nem veszíthetünk semmit. Egy próbát megér. - válaszolta Valerie, én pedig ösztönösen Rosalyara nézem.
Rosalya már középiskolában is a legjobb barátom volt. Szerintem ha keresnék se találnék nála tökéletesebb barátot. Mindenkit szeretek, hisz egy csapat vagyunk, de Rosa más. Rá tényleg mindig szó nélkül számíthatok, akkor is ha egy dzsungelen kell átvágnia magát. És ez fordítva is így van. Sok ember csak álmodhat ilyen barátról.
Lysander felsóhajtott, majd telefonált a kórháznak, és kérte, hogy kapcsolják a fő orvost. Minden eshetőséget megkérdezett, mire számíthatunk, ha bemegyek látogatóba. Elmondta, hogy állapotos vagyok Castieltől. Végül megbeszéltünk egy találkozót az orvossal szerdai napra délre. Szerencsére szerdán csak egy kisebb megbeszélés lesz bent a munka helyemen 8 tól 10 ig, így a megbeszélt időpont ideális volt. Lysander a telefont lerakva felállt és fürkésző tekintettel rám nézett. Nem tudtam semmit kiolvasni a tekintetéből, de mintha talán aggodalmat láttam volna a szemeiben. Odajött, majd kitárva karjait megöleltem, és halkan a fülembe suttogta:
- Minden rendben lesz. Rendbe jön, és együtt felnevelitek a porontyot.
- Remélem tényleg így lesz. - szomorodtam el.
- Így lesz. Érzem.
Lágyan elmosolyodtam, majd beszélgettünk még egy darabig a többiekkel, elpusztították az összes katonácskát, majd szép lassan útnak indultak. Miután az utolsó vendégem is hazament, megkértem anyuékat, hogy jöjjenek fel hozzám egy hétre, biztosítok nekik szobát, majd átvettem egy kényelmesebb ruhát, és kimentem vásárolni.
Egész úton a találkozóra gondoltam. Vajon mit fog mondani az orvos? Reménytelen, vagy nem is láthatom őt? Nem állunk még erre készen? Miért most kellett megfogannia? Pont ebben a szituációban, ebben a rémálomban.. Gyönyörű életet szeretném, ha élhetne. De ehhez Castiel is kell. Egyedül nem leszek rá képes.
Gondolataimba merülve vásároltam, vittem mindent ami kellhet otthonra, majd tettem egy kört a parkban és hazamentem. Főztem, takarítottam, mindent ami csak egy picit is elterelheti a gondolataimat, majd fürdés után kidőltem az ágyamban, és nekiláttam a levél folytatásának.
Mikor legközelebb az órára néztem, már fél 3 volt, és beláttam, ideje aludnom. Pár perc alatt, sikerült is elaludnom.
Másnap reggel sietősre vettem a formát, hisz megbeszélésem volt a cégnél, majd a fő orvossal is délben. Kipattantam az ágyból, elegánsan felöltöztem, egy enyhe sminket felraktam, majd meg is indultam a munkába.

*Helyszín: Kórház*
*Castiel*

Irtó szarul aludtam, egész este izzadtam, és felkeltem. Szinte semmit se sikerült pihennem. Ennek tetejében már 7 kor itt volt a nővér a rutin vizsgálatok miatt, amihez rohadtul nem volt idegzetem, főleg nem egy ilyen este után. A nővértől az első kérdésem az volt, érkezett e levél, de semmi. Azt ígérte, nem hagyja abba, ma mégsem érkezett. Lysandenek lehet igaza volt, és elcsesztem a telefonálással mindent. Tényleg ennyire kikészítettem volna? Csak hallani akartam a hangját, hogy tudjam létezik, és nem csak valaki szórakozik velem ezekkel a levelekkel. A rutin vizsgálat után fél órával megint kinyílt az ajtó, és Lysander barátom lépett be, én pedig idegesen ránéztem.
- Ne nézz rám így. Mondtam, hogy ne csináld. - ült le mellém.
- Ja tudom. Nem kell még a képembe nyomnod. Beszéltél vele?
- Igen beszéltem. Ahogy az orvossal is.
- Minek?
- Mert valaki úgy gondolja itt az ideje találkoznod vele.
- Ki? - kérdeztem egyből.
- Anyukád.
- Anyám? - nevettem fel - Ez jó volt.
- Komolyan mondtam.
- Szóval a kurva társaságból senki nem képes elintézni, hogy találkozhassak Alicciával, de majd pont az anyám intézi el? Szép kis barátok. - forgattam a szemem.
- Castiel, kezd elegem lenni. Mindenki teszi azt, amit a legjobbnak lát. Próbálunk neked segíteni anélkül, hogy Licának árthatnánk. Mindent figyelembe kell vennünk.
- Felfogtam ti szentek. Mikor beszéltek az orvossal?
- Délben.
- Jó.
- Van még valamim neked. - mondta majd a kezembe nyomott egy borítékot, mire kikaptam a kezéből és ránéztem. - Sose láttalak még annyira izgatottnak, mikor egy levelet kapsz tőle. - mosolyodott el, mire én biccentettel.
- A levelei tele vannak élettel, amit eddig nem igazán tapasztaltam. Amit magamról olvasok mostanában alig bírom elhinni. Amennyi változás ért engem. Lehetetlennek tartom egyáltalán azt is, hogy Deboraht dobom miatta. De valamiért mégis megtettem.
- És hidd el jól döntöttél.
- Remélem. - mondtam, majd Lysander felállt, és kinyitotta az ajtót.
- Megyek, találkozom vele, mielőtt idejövünk. Majd beszélünk.
- Oké. Szia. - köszöntem el, majd visszadőltem az ágyba, és felnyitottam a borítékomat.