Episode 18. Part 2.~

*Helyszín: Kórház*

*Castiel*

-Aliccia! - szóltam a telefonba de nem jött válasz, közben Lysander erősen igyekezett kivenni a kezemből a telefont, pedig jól tudja, ha ideges vagyok esélye sincs ellenem.- Kérlek, ha hallasz, csak mond valamit. Bármit! - kérleltem ingerülten, közben egy erősebbet löktem Lysanderen, aki ezáltal ráborult az ágyamra. Hirtelen hallottam valami zajt a telefon túlsó végéből.

- Könyörgöm.. Csak szólalj meg.  -szorítottam ökölbe a kezem - Csak had halljam egyszer a hangodat. 

- Castiel. Most túl messzire mentél! - ordított rám Lysander, és szerintem most hallottam őt először üvölteni, erre teljesen kikerekedtek a szemeim. - Engem nem érdekel, ha ellöksz. - lépett közelebb. - Az sem érdekel, ha megversz. - állt meg előttem - De ha őt megbántod, akkor megígérem, hogy nagyon megbánod.

*Aliccia*

Amikor meghallottam a hangját ledermedtem. Nem jött ki hang a torkomon. Próbáltam megszólalni, de a csak a lassan csorgó könnyeimet nyeltem. Hallom ahogy kérlel, hallom, ahogy engem szólít. Mindent hallok, de semmit sem tudok reagálni. A lábaim a földbe gyökereztek. Óvatosan lenyúltam a hasamhoz, majd halkan suttogtam.

- Pocak lakó szeretnéd hallani apu hangját? - mosolyogtam a hasamra könnyekben kitörve - Szeretnéd? .majd meghallottam Lysander üvöltését, és a szám elé kaptam. Sosem hallottam még ilyen dühösnek.

- Lysander! - jött ki akaratlanul a torkomon. Nem akartam megszólalni, mert tudom, hogy csak magamat ostromolom azzal, ha hallom őt, de nem láthatom. Már majdnem fél éve, hogy nem láttam. 

- Aliccia? - hallottam a kétségbe esett hangát,. ahogy megcsuklik a nevemet kimondva.

- Igen itt vagyok.. 

- Istenem. Szóval minden levél igaz? Tényleg létezel?

- Igen. Nyugodtan elhiheted, hogy valós ember vagyok . -mondtam, és éreztem, hogy nem bírom tartani magam, és egyre jobban hullanak a könnycseppjeim.

- Aliccia, te sírsz? - kérdezte
- Nem dehogy, örülök, hogy hallhatom a hangod. Legalább egy kis időre. - mosolyodtam el. - Hogy vagy?
- Jól, minden oké. Aliccia.. Kérhetek valamit?
- Persze, bármit. Akármit. - nevettem el magam.
- Ne hagyd abba a levelek írását.
- Semmiképpen sem fogom.
- Szeretnélek látni - mondta egy kisebb csend után.
- Castiel.. Semminek sem örülnék jobban. De nem lehet. Még nem.. Sajnálom. - csuklott el a hangom.
- Én is. - mondta - Remélem még beszélünk.
- Azt én is remélem. - mosolyodtam el szomorúan.ű
- Szia.
- Szia..-köszöntem el, majd elvettem a telefont a fülemtől és néztem ahogy a kijelzőn megjelenik a hívás befejezve felirat, majd leültem a kanapénkra.
Istenem. Lehetetlen ezzel a helyzettel megbarátkozni, vagy ebbe az egészbe belenyugodni. Annyi mindent szeretnék neki mondani, de nem lehet. Valószínűleg csak felzaklatná ami újabb gátat emel az emlékei elé, és még hosszabb idő lenne a felépülés. Attól félek a legjobban, hogy a kincsünk úgy kell megszülessen, hogy Castiel még mindig nem emlékszik semmire. Amikor kiderült, hogy állapotos vagyok, már 1 hónapja volt bent a kórházban. Még csak el sem mondhattam neki. Szív szorító belegondolni, hogy úgy kell megtudni, hogy már nagy pocakkal állok elé, vagy hogy a tökmag már megszületett. Nem lehet ott velem, amikor először hallom a szív hangját, nem lehet ott, amikor megtapasztaljuk az első mozdulatait, nem lehet ott amikor megtudjuk hogy fiú vagy lány. Nem lehet velem, hogy eldöntsük együtt, mi is lesz a neve. Ezt nem tudom elviselni.. Nem vagyok rá képes...
Teljesen magamba borulva hallottam a csengőt, majd óvatosan megtörölve az arcomat ajtót nyitottam.
- Szia Valerie. - mosolyogtam Castiel anyukájára. - Kerülj csak beljebb.
- Szia Lica- ölelt meg - Hogy vagy?
- Minden rendben, már amennyire rendben lehet.
- Lysander írt sms-t hogy nincs jó napja. Állítólag nagyon kiborult..
- Igen. Beszéltünk is telefonon.. - húztam el a számat.
- Beszéltetek? - kerekedtek ki a szemei, miközben leült a kanapéra
- Igen. Tulajdonképpen Lysandert hívtam, de Castiel kikapta a kezéből a telefont és a következő amit hallottam az ő hangja volt. Nem akartam beleszólni, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek.  sütöttem le a szemem. - Mindenki közül én vagyok az egyetlen, akire nem emlékszik és nem mehetek be meglátogatni. Az egyetlen kapocs köztünk a levelek. Másom nincs. - vontam meg a vállam szomorúan.
- Tudom. És sajnálom. De ez az egyetlen megoldás..
- Valerie te ezt nem érted. Hogy mondhatnám el neki később? Mindenből kimarad..
- Lica te meg miről beszélsz? - kérdezte összezavarodva.
- Egy ideje már sejtem, de kedden bizonyosodott be. Először csak apróbb jeleit éreztem magamon, de elmentem az orvosomhoz és alátámasztotta. Valerie állapotos vagyok. - mosolyogtam szomorúan
- Mi? Nagymama leszek? De hát ez csodálatos! -pattant fel, majd láttam az arcán a hirtelen megvillanást, és visszaborult a kanapéra - Nem ez szörnyű..
- Erről beszélek. Ha Castiel emlékezni fog mondjuk fél év múlva, mégis hogy álljak oda nagy pocakkal? Elviselni a tekintetében lévő fájdalmat, hogy kimaradt minden első dologból. Rettegek, hogy nélküle válasszak nevet, rettegek, hogy nélküle menjek a szülő szobába.
- A többiek tudják már?
- Nem, még senki.
- A szüleid sem?
- Nem ők sem..  - láttam, hogy aggodalmasan gondolkodik, majd folytatta - Azt hiszem mégis itt az ideje annak a találkozásnak.
- Tessék? Ezt te sem mondtad komolyan.
- Nézd, eddig sem tudtunk mást csinálni, mint ölbe tett kezekkel várni a csodára. A legrosszabb, ami történhet, hogy nem ugrik be neki semmi.
- Akkor áthívom a többieket is rendben? Ezt közösen kell megbeszélni. Együtt kell végigcsinálnunk.
- Tudom, egy csapatban játszunk. És boldogsággal tölt el, hogy a fiamnak ilyen csodás barátai vannak. - mosolyodott el, majd kedvesen végigsimította a karom. - Lefőzök egy kávét, tegnap érkezett a gépem, hulla vagyok.  - mondta, majd el is indult a konyhába, én pedig küldtem mindenkinek egy SMS-t, hogy amint idejük engedi jöjjenek át, mert sürgős.
Castiel anyukájával nekiláttunk apró szendvicseket készíteni, ami felidézte bennem a középiskolás emlékeimet, amikor kis katonákat csináltam mikor a többiek vendégségbe jöttek. Erre a gondolatomra elmosolyodtam. Ránéztem az órára, még csak fél 1 volt, gondoltam a többiek vagy dolgoznak, vagy dolguk van szóval egy kis idő mire átérnek.
Amikor azt írtam sürgős, nem feltétlen úgy értettem, hogy rohanjanak, de meglepetésemre még a szendvics készítést is abba kellett hagynom, mert csöngettek. Megtöröltem a kezeimet, majd odasiettem az ajtóhoz.
- Rosalya! - köszöntem neki egy öleléssel, - Azért nem így értettem a sürgős részét. - nevettem el magam.
- Csajszi, tudod, hogy ha hívsz, én repülök. És ha én repülök... Mindenkiiii. - állt arrébb és észrevettem a többieket is.
-  Rosa - kaptam a szám elé- Te vagy a legjobb barát a világon!
- Tudom. - legyintett, majd beengedtem mindenkit, Valerie pedig kihozta a szendvicseket a nappaliba.
- Ez most nagyon jól jön. Éhen halok! - mondta Armin.
Szép lassan falatoztak a szendvicsekből, közben ki,ki leült és mikor elcsendesedtek Rosa rám szegezte a tekinteték.
- Na mi volt olyan sürgős Lica?
- Végül is ezért rohantunk ide mindannyian. - mosolygott Iris.
- Pontosan, épp Morgannal voltam, mikor láttam az SMS-t. - vágta rá Alexy teli szájjal
- Hozhattad volna őt is. - mosolyodtam el.
- Majd legközelebb. - legyintett, és folytatta az inkább zabálás-t mintsem étkezést. Tényleg éhes lehetett..
- Azért hívtalak ide titeket, mert Valerie úgy látta jónak ha mindenkinek elmondok valamit. - kezdtem - Az a helyzet, hogy kedden kiderült, hogy állapotos vagyok.. - erre a mondatomra hirtelen semmi jele nem volt a házban annak, hogy emberek vannak bent. Síri csend támadt, és még egy toll pihe hullása is zajt csapott volna.
- Terhes vagy? - kérdezte Lysander.
- Úgy tűnik, igen. - válaszoltam a lehető leghiggadtabban.
- Ez csodálatos! - vágta rá Rosalya felpattanva, majd vissza is huppant - Nem ez szörnyű..
- Igen nekem is ugyan ez volt a reakcióm. - vágta rá nevetve Valerie. - De tényleg, szó szerint.
- Tudom srácok. Most mégis mit tegyek? Elvetetni nem fogom. - ráztam a fejem szomorkásan.
- Én azt mondom, ideje lenne egy találkozónak. - jelentette ki Valerie, mire Lysander egyből rám tekintett.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ez teljesen jó ötlet.
- Lehet, de nem veszíthetünk semmit. Egy próbát megér. - válaszolta Valerie, én pedig ösztönösen Rosalyara nézem.
Rosalya már középiskolában is a legjobb barátom volt. Szerintem ha keresnék se találnék nála tökéletesebb barátot. Mindenkit szeretek, hisz egy csapat vagyunk, de Rosa más. Rá tényleg mindig szó nélkül számíthatok, akkor is ha egy dzsungelen kell átvágnia magát. És ez fordítva is így van. Sok ember csak álmodhat ilyen barátról.
Lysander felsóhajtott, majd telefonált a kórháznak, és kérte, hogy kapcsolják a fő orvost. Minden eshetőséget megkérdezett, mire számíthatunk, ha bemegyek látogatóba. Elmondta, hogy állapotos vagyok Castieltől. Végül megbeszéltünk egy találkozót az orvossal szerdai napra délre. Szerencsére szerdán csak egy kisebb megbeszélés lesz bent a munka helyemen 8 tól 10 ig, így a megbeszélt időpont ideális volt. Lysander a telefont lerakva felállt és fürkésző tekintettel rám nézett. Nem tudtam semmit kiolvasni a tekintetéből, de mintha talán aggodalmat láttam volna a szemeiben. Odajött, majd kitárva karjait megöleltem, és halkan a fülembe suttogta:
- Minden rendben lesz. Rendbe jön, és együtt felnevelitek a porontyot.
- Remélem tényleg így lesz. - szomorodtam el.
- Így lesz. Érzem.
Lágyan elmosolyodtam, majd beszélgettünk még egy darabig a többiekkel, elpusztították az összes katonácskát, majd szép lassan útnak indultak. Miután az utolsó vendégem is hazament, megkértem anyuékat, hogy jöjjenek fel hozzám egy hétre, biztosítok nekik szobát, majd átvettem egy kényelmesebb ruhát, és kimentem vásárolni.
Egész úton a találkozóra gondoltam. Vajon mit fog mondani az orvos? Reménytelen, vagy nem is láthatom őt? Nem állunk még erre készen? Miért most kellett megfogannia? Pont ebben a szituációban, ebben a rémálomban.. Gyönyörű életet szeretném, ha élhetne. De ehhez Castiel is kell. Egyedül nem leszek rá képes.
Gondolataimba merülve vásároltam, vittem mindent ami kellhet otthonra, majd tettem egy kört a parkban és hazamentem. Főztem, takarítottam, mindent ami csak egy picit is elterelheti a gondolataimat, majd fürdés után kidőltem az ágyamban, és nekiláttam a levél folytatásának.
Mikor legközelebb az órára néztem, már fél 3 volt, és beláttam, ideje aludnom. Pár perc alatt, sikerült is elaludnom.
Másnap reggel sietősre vettem a formát, hisz megbeszélésem volt a cégnél, majd a fő orvossal is délben. Kipattantam az ágyból, elegánsan felöltöztem, egy enyhe sminket felraktam, majd meg is indultam a munkába.

*Helyszín: Kórház*
*Castiel*

Irtó szarul aludtam, egész este izzadtam, és felkeltem. Szinte semmit se sikerült pihennem. Ennek tetejében már 7 kor itt volt a nővér a rutin vizsgálatok miatt, amihez rohadtul nem volt idegzetem, főleg nem egy ilyen este után. A nővértől az első kérdésem az volt, érkezett e levél, de semmi. Azt ígérte, nem hagyja abba, ma mégsem érkezett. Lysandenek lehet igaza volt, és elcsesztem a telefonálással mindent. Tényleg ennyire kikészítettem volna? Csak hallani akartam a hangját, hogy tudjam létezik, és nem csak valaki szórakozik velem ezekkel a levelekkel. A rutin vizsgálat után fél órával megint kinyílt az ajtó, és Lysander barátom lépett be, én pedig idegesen ránéztem.
- Ne nézz rám így. Mondtam, hogy ne csináld. - ült le mellém.
- Ja tudom. Nem kell még a képembe nyomnod. Beszéltél vele?
- Igen beszéltem. Ahogy az orvossal is.
- Minek?
- Mert valaki úgy gondolja itt az ideje találkoznod vele.
- Ki? - kérdeztem egyből.
- Anyukád.
- Anyám? - nevettem fel - Ez jó volt.
- Komolyan mondtam.
- Szóval a kurva társaságból senki nem képes elintézni, hogy találkozhassak Alicciával, de majd pont az anyám intézi el? Szép kis barátok. - forgattam a szemem.
- Castiel, kezd elegem lenni. Mindenki teszi azt, amit a legjobbnak lát. Próbálunk neked segíteni anélkül, hogy Licának árthatnánk. Mindent figyelembe kell vennünk.
- Felfogtam ti szentek. Mikor beszéltek az orvossal?
- Délben.
- Jó.
- Van még valamim neked. - mondta majd a kezembe nyomott egy borítékot, mire kikaptam a kezéből és ránéztem. - Sose láttalak még annyira izgatottnak, mikor egy levelet kapsz tőle. - mosolyodott el, mire én biccentettel.
- A levelei tele vannak élettel, amit eddig nem igazán tapasztaltam. Amit magamról olvasok mostanában alig bírom elhinni. Amennyi változás ért engem. Lehetetlennek tartom egyáltalán azt is, hogy Deboraht dobom miatta. De valamiért mégis megtettem.
- És hidd el jól döntöttél.
- Remélem. - mondtam, majd Lysander felállt, és kinyitotta az ajtót.
- Megyek, találkozom vele, mielőtt idejövünk. Majd beszélünk.
- Oké. Szia. - köszöntem el, majd visszadőltem az ágyba, és felnyitottam a borítékomat.

Episode 18. part 1.~

Dear Castiel,
Emlékezz rám XVIII.


"Megfogadtam, hogy veled maradok. Hát így is teszek. Ne hagyd, hogy legyőzzön egy kis amnézia. Itt vagyok, veled küzdök. Szeretlek."


Reggel kisimultan ébredtem, kicsit bóbiskolva nyitogattam szemecskéimet és gyönyörű látvány tárult elém, mikor kiélesedett a látásom. Ott feküdtél félmeztelenül, a jobb kezemet ölelve és édesen szuszogtál. Megpróbáltam a lehető leghalkabban és a legkevesebb mozdulattal kihúzni alólad a kezem, ami többé kevésbé sikerült is, majd egy puszit nyomva a homlokodra halkan lementem a konyhába. Lefőztem egy adag kávét, és a nappaliban csatlakoztam a híreket néző anyuékhoz. Lehuppantam a kanapéra és rágyújtottam.
- Jóreggelt - mosolygott rám anyu, majd apu is odapillantott.
- Calire elmesélte a történeteteket. Nem is tudtam hogy dalokat írsz. - mondta apu.
- Ez célzás szeretne lenni? - kérdeztem vissza
- Csak egy pici - hunyorított mosolyogva apu, én pedig elővettem a gitárom és a dalaim. - különleges kívánság?
- Én nagyon szeretném hallani azt, amivel Castielnek szerelmet vallottál - csillant meg anyu szeme.
- Kérésed számomra parancs. - nevettem és elkezdtem játszani a Kiss me like nobody's watching-ot
Anyuék érdeklődéssel hallgatták, csillogó szemekkel a dalomat, apum láttam a meglepődöttséget, és a szomorúságot, hogy nem tudott erről hamarabb. A lépcsőn észre vettelek, ahogy lassan jössz le, kicsit még kómásan, megtörlöd a szemed ásítva, majd nekidőlsz a falnak az alján és karba tett kézzel mosolyogva nézel rám. A refrénnél elvörösödtem, ahogy beugrottak a koncertről a képek, és lesütöttem a szemem, majd újból rád tekintve elmosolyodtam magam.
A dal végén megtapsoltál, anyuék pedig a döbbenettől nem tudtak megszólalni sem. Szép lassan leültél az egy személyes kanapémra, majd fürkészve nézted anyuékat.
- Kicsim, csodálatos hangod van. Nagyon tehetséges vagy.
- Nem gondoltál rá, hogy kezdesz valamit a zenéléssel? - kérdezte apu.
- Nem igazán. Az iskolai bandával játszok, de nem szeretnék komolyan zenéléssel foglalkozni. A rendezvény szervezői pályát szeretném majd elvégezni. - mosolyogtam apura.
- Rendezvény szervező? - hüledezett - Bár többet beszélnénk. Olyan keveset tudunk rólad. Pedig a lányunk vagy..
- Igen tudom. Remélem végre eljött a béke időszak. - mosolyogtam kedvesen rájuk, miközben eltettem a gitáromat és a dalaim.
- És te Castiel? Mik a terveid? - kérdezte anyu
- Én maradok a zenélésnél. Gőzöm nincs mit csinálhatnék és az ég világon semmi nem érdekel, ebben meg jó vagyok szóval miért ne legyek egy rock bandában? - vontál vállat.
- Egy kis lázadói jövőkép sosem árt. - nevetett anyu - Talán még szükséges is.
- Lehet - kacsintottam rád, te meg úgy tekintettél rám, mint aki azonnal szét tudna szedni.
Még csak pár napja vagyunk együtt, és nem is akarom még szóba hozni a kényesebb témákat. Jó 18 évesek vagyunk, te 19 és idén végzünk a gimiben. De én még sosem voltam egy fiúval sem. Sőt előtted még csak barátom sem volt. Nem is érdekeltek a fiúk. Így tehát minden téren te vagy nekem az első. És remélem az utolsó is.. Bár igaz, még korai ilyet mondani. Fejemet megrázva zökkentem vissza a valóságba, te pedig még mindig engem néztél, amibe teljesen belevörösödtem. Szerencsére megcsörrent a telefonom.
- Igen?
- Szia Lica, van kedved kijönni a parkba piknikezni? - szólt bele Rosalya.
- Persze, de itt van velem Castiel is.
- Jöjjön ő is, ez nem volt kérdés. - nevetett fel. - jön majdnem mindenki. Még Nathaniel is.
- Rendben. Mikorra?
- Egy fél óra múlva ott leszünk!
- Mi is, szia. - mosolyogtam, majd letettem. - Castiel, Rosalya mondta, menjünk ki hozzájuk a parkba. Fél óra és kint lesznek ők is.
- Felőlem. - biccentettél. - Kik lesznek?
- Állítolag majdnem mindenki, és Nathanielt is hívták.
- Nathanielt? Akkor nem megyek. - borzongtál meg.
- Ne máár. Tudom, hogy nem feltétlen jöttök ki annyira hú de jól, de igazán eljöhetnél egy esélyt adni ennek a pikniknek. - szomorodtam el.
- Jó, de jön démon is. - vigyorogtál
- Had jöjjön. - legyintettem, majd felsiettem felöltözni.
Nagyjából 10 perc alatt sikerült felöltöznöm, majd Misty megetetése után belebújtam a cipőmbe, te pedig már az ajtóban vártál rám. Kilépve az ajtón, rákulcsoltad a kezemre a kezeidet, majd elindultunk a parkba.
Eltartott egy 15 percbe mire megtaláltuk Rosalyaékat, de az a lényeg, hogy meglettek. Tényleg majdnem mindenki ott volt, engem pedig rájuk nézve elöntött a melegség. Egy igazán értékes baráti társaságba csöppentem, ami nagyon boldoggá tett. Rosalya a nevemet kiáltva integetett, hogy menjünk közelebb hozzájuk, én pedig felpillantottam rád, majd elindultunk hozzájuk, és helyet is foglaltunk a pokrócon.
- Rosalya nem csak azért hívta össze a csapatot, mert piknikezni támadt kedve, hanem valami ötlete is támadt. - mondta Nathaniel, mire te felhúztad a jobb szemöldököd.
- Pontosaaaaan. Beszéltem az igazgató nővel, és mivel Lica-nak itthon vannak a szülei, nem szeretném a családot még azzal traktálni, hogy náluk tartsuk a halloween-i partinkat. Szóval engedélyt kértem rá, hogy az iskolában tarthassuk meg, a bálteremben. - mondta Rosalya.
- Ami azt illeti nem lett volna probléma nálunk megtartani. De őszintén? Azért megkönnyebbültem, hogy mégsem nálunk lesz megtartva. - sóhajtottam fel megkönnyebbülve.
- Ez az utolsó sulis halloweenünk. Csapjunk oda skacok! - vigyorgott Armin.
- Oda is fogunk. - kacsintott Rosalya.
- Azért mértékkel.. - tette hozzá Nathaniel, mire te szúrós szemekkel néztél rá.
- Megszólalt a szent lélek. - forgattad meg a szemed.
- Egyesek talán szeretnének teljes életet élni, kihagyva a lázadó serdülőkort, törődve a tanulmányai. - jegyezte meg cseppet sem kedvesen Nathaniel, mire te a dühtől felpattantál.
- Ember, neked fogalmad sincs mit miért csinálok, fingod nincs a jövőképemről, lövésed sincs az életem negyedéről se, szóval ha megtennéd azt az apró szívességet, hogy leszállsz végre rólam, talán nem verem be a képed búcsúzóul. - szorítottad ökölbe a kezeid, mire én óvatosan megpróbáltam megfogni a karod, jelezve, hogy elég lesz, de te elrántottad a karjaidat és elsétáltál. Búsan tekintettem utánad, majd sóhajtva Nathanielre tekintettem.
- Ne haragudj, tudod milyen..
- Nem érdekes. -állt fel Nathaniel is és elindult az ellenkező irányba, én pedig teljes elkeseredéssel néztem a pokrócra amin ültem.
Nem tudom mi lehet az, ami miatt folyamatos viszály van köztük, de nem most kezdődhetett. És szinte biztos vagyok abban, hogy elég régóta tart már. Annyira szeretnék végre egy minimális betekintést kapni az életedbe, de érzem, hogy ennek az ideje még nem érkezett el. A megérzéseim pedig azt súgják, hogy egy darabig nem is fog..

Ekkor még semmit nem tudtam rólad. A rózsaszín köd elborította az eszemet, és a látóköröm viszonylag szűk volt. Csak te voltál benne és a közös napjaink. Jobban belegondolva én tényleg csak azt kívántam bárcsak többet tudhatnék rólad.
Figyelj, tudom, hogy a köd, ami most a fejedben hagy, nem tisztul egy könnyen. Egy álmom várna valóra, ha bemehetnék hozzád, de nem tehetem. Vissza kell fognom magam. Ha most bemegyek és nem emlékszel rám, az engem szétszakít belülről. Nem tudnám elviselni a semleges, közönyös nézésedet magamon. Ahogy belépek és a kérdést, hogy te ki vagy és mi a francot keresek a kórházi szobádban. Annyi mindent szeretnék mondani neked, annyi minden történt mióta bent vagy. De nem mondhatom, mert csak felzaklatnálak. Szeretnék bemenni és a karjaidra borulni. Újra érezni a jelenléted, de nem engedik. Azt mondják többet ártok vele, mint segítek..

*Helyszín: Kórház*
*Castiel*

- Állj. Lysander, képes vagy megtiltani neki hogy idejöjjön? Mi van már látogatóim se lehetnek rajtatok kívül? - üvöltöttem a legjobb barátomra, miközben félig összegyűrtem a levelet. - Asszem jogom van a 17. szaros levél után végre legalább egy hangyányi magyarázathoz!
- Castiel higgadj le. Ezerszer mondtam, hogy mindent a maga idejében. Megígérem, hogy behozom hozzád, ha úgy látom, hogy elérkezett az ideje. Egyenlőre nem látom értelmét.
- Miért? - böktem oda flegmán.
- Mert fontos nekem annyira, hogy nem akarom látni, ahogy összetöröd. - válaszolta ridegen.
- A legjobb barátom vagy. De amióta felkeltem rád se ismerek. Tudod mit? Hívom az ápolót. Majd ő talán ad egy kis "magyarázatot". - mondtam kissé idegesen, majd ráfeküdtem a nővérhívóra. A nővér pár másodpercen belül meg is jelent az ajtóban, tekintetében aggodalommal.
- Ne nézz már úgy, mint egy nyomorékra. Nem fogyatékos, vagy sérült vagyok hanem amnéziás. Mi van mindenki meghülyül? - álltam fel az ágyamból. - Kérem a személyes holmijaimat.
- Uram ennek még.. - kezdte de már tudtam mit akar. Számtalanszor hallottam amióta itt vagyok.
- Nincs ideje. Leszarom a francba! Ide vele, különben hazamegyek a picsába, aztán pátyolgathatjátok akit akartok!
- Castiel! - állt fel Lysander- Kezded átlépni a határt.
- Hát nem hiszem el - tártam szét a karjaim, majd közelebb mentem Lysanderhez és a mellkasához nyomtam a mutató ujjam - Azt akarjátok, hogy visszatérjenek az emlékeim, de Aliccia levelein kívül semmit nem kapok, ami segíthetne. Mégis hogy vártok el így tőlem bármit? SZENVEDEK. - nyomtam meg a mellkasomat, majd rámutattam először Lysanderre, majd az ápolóra - És ennek kizárólag ti vagytok az okai. - mondtam majd felkapva a cigimet kimentem az ajtón egyenesen le az udvarra.
Ahogy leértem levágódtam egy padra és rágyújtottam. Vadul kifújtam az első slukkomat majd előrehajoltam, kiszedtem a levelet a zsebemből, amit a kitörésem közben eltettem és a térdeimre támaszkodtam.

*Levél folytatása*

Castiel, mindennél fontosabb vagy nekem. Te jelentesz számomra mindent. Minden egyes levelemben a színtiszta igazságot írom, még ha neked ez most nem is úgy tűnik. Szóval kérlek, bármit olvasol, olvasd tovább. Ok és okozat. Ne felejtsd el.

- Nathaniel nem szokott így reagálni. Most valamiért sokkal másabb mint szokott.. - húzta a száját Melody.
- Igen észrevettem.. - nézett rá Iris, majd egyből Rosalyara. Nem tetszik ez a nézés.
- Minden esetre. Miénk a szervezés. Amúgy is én vetettem fel az ötletet, meg végzősök is vagyunk. Előnyt élvezünk. - vont vállat Rosalya mosolyogva. - Gyerünk segítsetek.
- Jó-jó. - nevettem fel - Kezdetnek találjuk ki a témát. - vetettem fel.
- Legyen a 80' évek. - csillant fel Melody szeme.
- Felejtsd el. - bökte oda kissé szúrósan Kim, mire Melodynak szomorúan legördült a szája.
- Horror filmek? - kérdeztem.
- Sablon.. - vágta rá Rosalya.
- Igaz.. - gondolkodtam tovább.
- Mi lenne. - tette fel egy ujját Alexy. - De ez csak egy feltételezés. Ha idén eltérnénk a szokásos beöltözős dolgoktól, és mindenki levetné a köpönyegét?
- Ezt hogy érted? - Kérdezte izgatottan Iris.
- Nos drágáim, felállíthatnánk egy stég szerűt a bálteremben lévő színpad közepéhez, és egy adott időben a végzősök felmennének, kiállnának, és elmondanának egy bizalmas dolgot, bocsánatot kérhetnének valakitől, vagy éppen elmondhatná mi nyomasztja őket.
- Ez elég jó ötlet. - gondolkozott Rosalya szervezőként. - De mi ebben a Halloween?
- Ebben semmi. A témát nem tűzzük ki, mindenki úgy jön, ahogy szeretne. A termet feldíszítjük az ünnephez való hangulatba. A halloween beborítja majd a báltermet, és a titokzatos hangulatát tetőzi majd minden kimondott szó a stégen. - válaszolt Alexy.
- Rendben, én támogatom . - mondtam Rosalyanak, a többiek pedig szintén egyet értettek velem.
- Akkor ez el is dőlt. Alexy, te segítesz a díszítésben, Armin intézkedj majd Castiellel a Stégről. Lica kérlek írd szerkeszd meg Irissel a szórólapot, amit majd Melody és Nathaniel tesz véglegessé és ők is fogják kiragasztani. Mindenkinek megfelel? - kérdezte Rosalya, mire mind hevesen bólogattunk. - Akkor kedveseim irány haza. - mondta nevetve.
Ezután segítettünk összeszedni a pázsiton lévő dolgokat, majd ki-ki ment amerre lakott.
Hazafelé csak azon tudtam gondolkodni, hogy mi lehet veled. Olyan gyorsan viharoztál el, hogy esélyem nem volt megkérdezni mi lehet a baj. Utánad nem akartam menni, mert amúgy is elég hirtelen természet vagy és sosem lehet igazán kiismerni. Így tehát nem volt más választásom, mint hazamenni.
Otthon anyuék meleg ebéddel vártak, amit nagyon díjaztam, mivel nekem teljesen kiment a fejemből. Levettem a cipőm, majd egy gyors kéz mosás után le is ültem enni, mert bár piknikezésnek indult a gyülekező, megbeszélés lett belőle. Így tehát nem jutott sor az étkezésre. Próbáltam lassan enni, de annyira fájt, hogy nem jelentkeztél, hogy minél hamarabb fel akartam kerülni a szobámba és mint egy szerelmi depresszióban élő lány bevágódni az ágyba és magamba roskadni. Gondolhatod, ezek után pontról pontra ezt tettem. Felsiettem bedőltem és magamra roskadtam. A telefonom nem hogy nem csörgött, nem is pittyegett, hogy írtál volna. Egy órás gondolkodás után vettem a kezembe a telefont, hogy írok neked, és félve írtam a következő sorokat:
"Minden rendben?"
Ezután letettem a telefont és kisebb nagyobb sikerrel türelmesen vártam a válaszodra. 15 perc múlva meg is kaptam.
"Ja."
Mondhatom tartottad magad a saját stílusodhoz, ami mindig is fel tudott idegesíteni.
"Akkor átmegyek" - gépeltem be a betűket, majd visszabújtam a cipőmbe és szóltam anyuéknak hogy átnézek hozzád.
Az úton 3x jelzett a telefonom, de nem néztem meg. Féltem, hogy azt írod ne menjek. Próbáltam viszonylag higgadt és emberi tempóban sétálni feléd, nehogy valami mániákusnak nézz, aki pár másodperc alatt, mintha teleportációs képességekkel rendelkezne ott terem a házadnál.
Őszintén? Belátom, aznap jobb lett volna nem át mennem.
Ahogy odaértem remegő kézzel nyomtam meg a csengőd, vártam pár percet, majd egy felülről lefele fekete-vörös ombre hajú viszonylag fiatal lány nyitott ajtót. Mondanom sem kell, kifolyt belőlem minden vér, és elfehéredtem. Annyira lesokkolt, hogy megszólalni se bírtam. Ezer gondolat keringett a fejemben. Ki ez? Miért van nálad? Miért nem mondtad? Mire feleszméltem addigra kérdőn nézett rám a nő.
- Ismerlek? - kérdezte szúrósan.
- N-nem, ne haragudjon. - dadogtam kislányos zavarban.
- Kit keresel? - enyhült meg kicsit egy sóhaj keretében, mikor meglátta mennyire megrémültem. Szerintem hulla sápadt voltam.
- C-Castielt keresem..
-CAS! TÉGED KERESNEK. - ordított fel nem kicsi hangerővel, amitől hirtelen összerezzentem.
Pár perc alatt egy szál törölközővel meg is jelentél az ajtóban és fél szemöldököd felvonva megtámasztottad magad az ajtófélfának. Nem tudom, hogy már lenyugodtál addigra, vagy a rémült arcomat és hulla sápadt testemet látva enyhültél meg, de hirtelen megszólaltál.
- Nem jössz be?
- Én.. Azt hiszem most inkább... - hátráltam ingerülten, az adrenalin szintem az egekben, és a sírás kerülgetett. Ezt nyilván te is észre vehetted, mert egyből az arcod izmai is engedtek.
- Gyere. - fogtad meg lágyan a csuklóm, majd bevittél a nappalidba és leültettél a fotelbe. - Kérsz inni? Cigit?
- Igen, azt hiszem.. - mondtam halkan, majd a konyhából hoztál ice teát, és adtál egy szálat a cigidből, ami egyből rá is gyújtottam, anélkül, hogy megkérdeztem volna szabad-e bent dohányoznom. Bár téged ismerve, ez nem kérdés. Rá pillantottam megint a nőre, aki leült velem szemben, majd újra rád, és éreztem nem sok kell ahhoz, hogy tényleg eltörjön a mécses.
- Na jó, azt hiszem itt az ideje hogy bevalljak valamit Lica.. - kezdted, bennem pedig még jobban megfagyott a vér, de láttam, hogy a nő jól szórakozik.  - Ő itt Valerie. - ekkor ismét a nőre pillantottam, aki most felállt és odajött ó, majd egyik kezét felém nyújtotta, amit én remegve fogtam meg.
- Valerie vagyok. Castiel.. - húzta az időt, nekem pedig már könnyesedett a szemem - De nehéz kimondani... Szóval Castielnek az.. Édesanyja. - közölte sóhajtva, mintha nehéz lenne kimondani, de akkor már tudtam, hogy csak az időt húzza, te pedig óriási nevetésben törtél ki, amihez természetesen anyukád is csatlakozott. Nekem a könycseppeim szép lassan felszívódtak, majd hirtelen felálltam és feléd fordultam.
- Most nagyon megérdemelnéd hogy lekeverjek egyet! - közöltem csípőre tett kézzel.
- Az lehet, de bevállalom ezért a jelenetért bőven megérte. Ha láttad volna magad. - nevettél - Összetörtél mint egy porcelán baba. - nevettél továbbra is, majd közelebb jöttél és megfogtad a derekam. - Szerinted képes lennék megcsalni téged?
- Én nem így.. - akartam mondani, de közbe vágtál.
- Köszönöm a feltételezést. - mosolyodtál rám pimaszul.
- Szíves örömest! - mondtam még enyhén megsértődve, majd levettem a derekamról a karjaidat és visszasétáltam anyudhoz.
- Kérem ne haragudjon. Annyira fiatalnak néz ki, hogy szerintem bárki a helyemben rosszra gondolt volna. - biggyesztettem le a fejem - Nem épp a legjobb első találkozás.
- Áh, megértem. Én is jót mulattam. A repülőkön kevés humorral találkozok, így ezek fontos pillanatok a számomra. Te biztos Aliccia vagy, Cas barátnője. - mért végig a tekintetével elég titokzatosan.
- Igen, én lennék az.
- Nos, akkor ha igazán szereted, akkor itt az ideje, hogy kicsit helyre rakd az eszét. - fogta meg a homlokát ingerülten.
-  Tessék? - lepődtem meg, te pedig egyből rászóltál anyudra, hogy most azonnal fogja be.
- Velem te nem szájalsz, és ezt te is tudod. Aki itt befogja az te vagy egyedül. - mondta ridegen Valerie, amitől ismét megfagyott bennem a vér.
- Nem vagyok már a picike fiad, szóval nem. És nem mellesleg nem te laksz itt, szóval akár ki is teheted a lábad innen. Nem most fogjuk ezt megbeszélni.
- Oh-ho dehogynem - nevetett fel Valerie - Szóval. Azért vagyok itt, mert Castielnek sikerült elintéznem egy tökéletes állást, amivel lehet jövője. Ehhez viszont az kell, hogy levelezőn tegye le az érettségit, és kijöjjön velem az Írekhez. - kezdte el - De persze ezt nem hajlandó megtenni, mert ugyan olyan fafejű mint mindig, szóval igazán örülnék, ha kicsit helyretennéd az eszét és megértetnéd vele, hogy a zenélésből nem fog megélni! - emelte fel a végére a hangját téged figyelve, te pedig összeszorítottad az öklödet, majd riadtan néztél rám. Sosem láttam még félelmet a tekintetedben. Őszintén? Akkor ott úgy éreztem, nem is akarom többször látni. Persze természetesen ez nem kívánságműsor..
- Ne haragudjon, tudom, hogy a barátnője vagyok, de még csak pár napja vagyunk együtt.. Még ha évek óta tartana akkor sem szívesen szólnék bele. De egyáltalán nem érzem úgy, hogy egyáltalán jogom lenne ebbe beleszólni.. - mondtam kissé kimérten.
- Engedélyt megkapod rá. Gyerünk. Ez kezd érdekessé válni. - fonta össze maga előtt a karjait. Le se tagadhatnád, hogy az anyád.. Óvatosan rád tekintettem, majd egyet sóhajtva átgondoltam a helyzetet, és rájöttem, hogy ebből semmiképp sem jövök ki jól, szóval amikor támaszt találtam a tekintetedben neki láttam kinyilvánítani az őszinte véleményemet.
- Ha a véleményemre kíváncsi.. - kezdtem - Akkor azt mondom, hogy Castiel már nem 14 éves, aki épp pálya választás előtt áll, és szüksége van a szüleire ahhoz, hogy egy kiinduló pontot találjon. Ha ő nem akar kimenni, nem lehet ráerőltetni. Anyaként kötelessége kiállni és támaszt nyújtani a fiának. Támogatnia kéne őt. Nem pedig lebeszélni, legyen az álom, vagy élet cél. Ha neki a zenélés jelent mindent, miért nem segít együttest keresni ahol játszhat? Miért nem keres vele tanfolyamot ahol előrébb léphet? Bármi is az az állás amit ajánlott, ha ő nem akarja, nem teheti meg, hogy ráerőlteti. Mert révén, hogy Castiel betöltötte a 19 et már nagykorú. Saját maga felett rendelkezik. Ha most kimegy külföldre, mert elfogadja az ön által kínált lehetőséget, én támogatni fogom. Ezt garantálom. De én akkor is támogatom, ha itt marad és továbbra is a zenéléssel szeretne foglalkozni. Tudja, önnek is ezt kéne tennie.. - abbahagytam, majd pár pillanat után folytattam - Nem is tudom mit kezdenék a szüleim nélkül. És erre csak nemrég ébredtem rá. Had adjak egy tanácsot. Keresse többet a fiát, foglalkozzon vele többet, és ahogy ideje engedi jöjjön haza és látogassa meg! Mert az idő szorít, és eljön majd az az időszak, amikor már nem lesz rá lehetősége. Mert a kapcsolatuk annyira megromlik, hogy Castiel már nem lesz önre kíváncsi. - fejeztem be, mire Valerie teljesen elképedt a monológom után,. majd elnevette magát.
- Elképesztően tehetséges vagy a diplomatikus párbeszédben. Érdemes lenne a szociológiát választanod. - mosolygott rám - De sajnos ez nem volt elég. - húzta el kevésbé bájosan a száját. - De meg kell hagyni erélyes lányt találtál Cas. Minden elismerésem. Vigyázz rá. - kacsintott rád.
- Chh. - válaszoltál a legkevésbé kedvesen. - Meg mondtam, hogy ne vond őt ebbe bele.
- Hm. Nem számít. - majd hirtelen az órájára nézett - Sietnem kell, lesz egy megbeszélésem a helyi légiutas kísérő társasággal. Szia Cas. - köszönt el nem túl kedvesen tőled, majd rám nézett - Örülök, hogy megismerhettelek. - mosolygott kissé gúnyosan, majd kisietett a lakásból.
Ahogy kilépett az ajtón elengedted magad és levágódtál a fotelbe, majd rágyújtottál. Lepattantam mellé, és követtem a példádat, pedig nemrég szívtam el az előzőt. Néha belefér egy plusz szál nem? De.

Megígérem, hogy innen folytatom, de most mennem kell ügyet intézni. Ne haragudj, hogy félbehagyom. Szeretlek.

Aliccia


*Helyszín: Kórház.*
*Castiel*

Francba. Eltettem a levelet a zsebembe, majd eldobtam a cigimet és hátradőltem. Elegem van ebből a helyzetből. A tehetetlenségből. Itt kell rohadnom ebben a kicseszett kórházban. Ültem egy darabig még a padon, majd elindultam vissza a kórtermembe. Kintről hallottam, hogy Lysander az ápolóval beszél, majd megcsörren a telefonja.
- Bocsásson meg, de ezt fel kell vennem. Mindenki kíváncsi, hogy Castiel milyen állapotban van. De Lica.. Ha megtudja, hogy valaki látogatóba jön hozzá nem bír magával.
- Semmi probléma megértem.
Szóval ő hívja Lysandert. Furcsa érzés, de vágyom rá, hogy hallhassam a hangját. Elkapott egy Deja-vú érzés, és megvillant és kép előttem 2 másodpercre, ahogy áll az iskolánk folyosóján egy fekete hajú lány, majd éles érzés hasított a fejembe. Ő lett volna az? Megráztam a fejem, majd odanyúltan a halántékomhoz, és azt dörzsölve benyitottam a szobámba.
- Minden a legnagyobb rendben. Igen. Nem. Ha tudok valamit egyből értesítelek. Természetesen. Sok sikert. - Mondta Lysander, de én hirtelen felindulásból kikaptam a kezéből a telefont.
- Aliccia?




Coming soon.

Episode 17.~

Dear Castiel,
Emlékezz rám XVII.


"Égtem a kíváncsiságtól, hogy mit fognak szólni a többiek."


Mikor odaértünk az iskolához, akkor egy ön feledett szerelmes mosolyt villantottam rád, mire te felnevettél, én pedig durcisan a földre néztem. Ezután elém álltál, majd édesen megfogtad az állam, felhúztad a fejem és megcsókoltál. Innentől elvörösödve indultunk tovább.
Az első személy akivel találkoztunk természetesen Amber volt, és amint észrevett engem, majd mellettem téged a tekintete egyből a kezünkre suhant, és mikor boldogan/boldogtalanul, bár inkább boldogtalanul konstatálta, hogy a kezemet fogod egyből villámokat szórt a szemével. Nem kellett neki kétszer mondani, egyből elénk vágott és karba fonta a kezeit.
- Castiel. Ez meg mégis mit jelentsen? - kérdezte kissé hisztis, agresszív hangon.
- Mire célzol? - kérdeztél vissza.
- Hát erre! - mutatott mind a két kezével a mi összekulcsolt kezeinkre.
- Ja! Hogy ez! - csettintettél a másik kezeddel. - Ha jól forognak a kerekeim akkor. Azthiszem. Aha. Ja. Azt, hogy Lica a barátnőm.
- A mid?! - kérdezett vissza sikítva a másik két csatlósával.
- A b-a-r-á-t-n-ő-m. - betűzted le, mire ő arcon csípte magát.
- Nem az lehetetlen. Ez nem történik meg. Ezt csak álmodom.
- Akkor királylány álmodozd máshova magad, mert enyhén útban vagy. - húztam fel az egyik szemöldökömet, Amber pedig kissé kiakadt tekintettel félre állt az utamból, mi pedig egyenesen bementünk az iskolába.
Bent kaptunk még egy kissé morcos tekintetet, a tulajdonosa pedig Nathaniel volt, aztán elgondolkodtam, hogy ez náluk családi vonás-e, hiszen pár perce a húga kissé erélyesebben adta tudatunkra, hogy nem örül a kapcsolatunknak. Bár tudom, hogy Nathaniel nem feltétlen támogatja a veled lévő kapcsolatomat, de abban biztos vagyok hogy velem együtt örül a boldogságomnak. Nathaniel reakciója után már csak pozitívat vártunk.
Kisétáltunk az udvarra és figyeltük, ahogy majdnem minden szem pár ránk szegeződik. Velem ellentétben téged nem igazán érdekelt. Bár arról egy enciklopédiát lehetne írni, hogy mi nem érdekel. Arra pedig, hogy mi érdekel elég lenne egy apró kis post-it. Ezen a gondolatmeneten elmosolyodtam, majd felpillantottam a padoknál ülő baráti társaságunkra és vidáman mentem veled tovább.
- Na szívem, akkor innentől nincs több sírás-rívás? - mosolygott Rosalya.
- Úgy hiszem, nincs. - nevettem fel.
- Hála az égnek. - mondta Iris.
- Na akkor remélem elkezded átgondolni, hogy mi is legyen a dalaiddal. - mondta Lysander.
- Háát.. - vakartam meg szabad kezemmel a fejemet.
- Milyen dalaiddal? - kérdezted.
- Háááááát... - hebegtem tovább. - Jó legyen publikáljuk.
- Ácsi, én nem tudok semmiről. - mondtad.
- Persze, hogy nem. Hisz neked lettek írva. - nevetett fel Rosalya.
- Nekem?
- Valami olyasmi? - kérdeztem, bár költői kérdés volt.
- És én miért is nem tudok róluk? - húztad fel az egyik szemöldöködet.
- Mondjuk mert nem volt publikus?
- De hát ha nekem írtad..
- De hát ha te Deborahval voltál..
- Ebben van valami.
- Na ugye. - bólintottam, mivel tudtam, hogy igazam volt.
Még egy darabig el-el beszélgettünk a többiekkel, majd fél szemmel észrevettem a mellettem kissé szomorkásan, mégis feldúltam elhaladó Deborah-t. Vettem egy nagy levegőt, majd a kezedet elengedve elindultam utána. Te utánam szóltál, hogy ez baromira nem jó ötlet, de úgy éreztem a dolgok lezárása érdekében mindenképp beszélnem kell vele.
- Mit akarsz? Ne gyere a közelembe. - fogadta a jelenlétem.
- Szeretném, ha tudnád, hogy a dolgok vég kimenetelétől én még nem utállak, és hajlandó vagyok megbocsájtani minden ellenem tett cselekedeted.
- Engem rohadtul nem érdekel mit mondasz. Csak azért nem járok a nyakadra, vagy nyakatokra, mert Castiel a lelkemre kötötte, hogy nagyon megbánom. Különben már a kórházban lennél intenzíven.
- Köszönöm a jókívánságokat. Ne a múltadba akarj kapaszkodni, nem szereted te már őt annyira mint ahogy mondod. Csupán visszatérésed után ő lett volna egy biztos pont a városban.
- Na ebben az egyben igazad van. Tudod őt tényleg csak használati tárgyként tartom számon. Nem több ő nekem egy kis mitugrásznál, aki úgy ugrált volna nekem, ahogy azt én akarom. Csak ugye valaki belerongált a kurva jó tervembe. - tette karba a kezét.
- Hát angyalom, ez a kibaszott karma. - mosolyodtam el, miközben én is karba tettem a kezem, ő pedig egy hisztérikus visítással maga mellé csapta a kezét és jobb lábát a földhöz vágta. Én küldtem egy puszit a kezemmel felé és visszaindultam a társasághoz.
Akkora te már elköszöntél mindenkitől és felém vettem az útirányodat, majd mellém érve megfogtad a kezem, és kérdőn néztél felém.
- Nem volt semmi. - vontam meg a vállam.
- Aha, azért ordított egyet ugye?
- Volt egy kevésbé kedves mondatom miután közölte, hogy te neki csak egy tárgy voltál, és keresztbe húztam a számításait.
- Mit mondtál neki? - kérdezted, miközben a nevető ráncaid már megjelentek az arcodon.
- "Hát angyalom, ez a kibaszott karma." - ahogy kimondtam, máris nevetésben törtél ki, én pedig boldogan tekintettem rád.
- Azért a káromkodáshoz hozzászokni nem kötelező. Még a végén megkapom, hogy elrontalak.
- Mert el is rontassz. - nevettem fel.
- Kössz, dörgöld az orrom alá a nyilvánvalót. - mosolyogtál - Azt mondták a többiek, hogy tarthatnánk egy halloween-i utópartyt. Mit szólsz?
- Benne vagyok, ha anyuék elmennek addigra, akár nálunk is tarthatjuk.
- Nem olyan rossz arcok, szerintem simán tarthatjuk így is nálad.
- Felejtsd el. Ki van zárva. Nem tudtok annyit fizetni.
- Egy este velem nem elég fizetség? - álltál elém, és elkaptál a tekinteteddel, miközben a derekamra tetted mind a két kezed.
- Azt akkor kapom meg, amikor csak akarom. - mondtam kissé hebegve és elvörösödve.
- Milyen magabiztos lett itt valaki... - nevettél fel, majd megcsókoltál és tovább mentünk az úton.
- Bejössz majd még, vagy tőlem már mész is haza?
- Ahogy szeretnéd, engem nem várnak otthon, szóval ráérek.
- Hát akkor úgy érzem ma is velem alszol. - mondtam tényként.
- Örülök, hogy helyettem döntöd el. - nevettél.
- Volt kitől tanulnom.. - vontam meg a vállam kuncogva.
Hazaérve hozzánk te a nappaliban beszélgettél anyuékkal, én pedig telefonáltam a többiekkel, hogy akkor a hétvégén nálunk lesz megtartva a party, ha mindenkinek rendben van. Elmondtam nekik, hogy a szüleim miatt kissé döcögős lesz, de ha odatesszük magunkat, minden jól sülhet még el. Felkészítettem őket anyuék modorára és kissé elvont személyiségére, majd még egy fél órás beszélgetés után elköszöntem tőlük és csatlakoztam hozzátok.
- És akkor hogy is jöttetek tulajdonképpen össze? - kérdezte anyu.
- Ismered a "magánügy" szó definícióját? - húztam fel a jobb szemöldököm.
- Hol a jó modorod kislányom? Nem erre neveltelek. - rázta meg csalódottan a fejét anyám.
- Tudod mire neveltél? Semmire. Ez a legszebb és legdiszkrétebb kifejezése annak amit otthon ti nevelésnek neveztetek.
- Csak érdekelt. Gondoltam félre tudnánk tenni a háborút és kicsit családként, akarom mondani anya-lányaként viselkedni..
Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne nevessem ez magam anyu ezen mondatán, aztán a szemébe nézve teljesen más tekintet szegeződött rám, mint a megszokott. A szemeiből fáradtság, bágyultság és szomorúság tükröződött. Csillogtak és jobban szem ügyre véve felfedeztem a szemei mellett gördülő kis ráncokat. Mióta is nem láttam őket? Annyira lekötött az új iskola, az új város és az új élet, hogy fel sem tűnt hogy majdnem 4 hónapja hagytam ott őket. És azelőtt sem figyeltem meg ennyire anyu arcát. Úristen. Hisz a viták mellett arra sem volt időm, hogy egyáltalán belegondoljak hogy mindennek oka lehet. Mindig intelligens lányként gondoltam magamra, akinek megvan a maga esze, és az önellátó képessége, de most rá kellett jönnöm, hogy soha nem gondolkodtam el azon, hogy anyuék mit miért tesznek. Ha már gyereket vállaltak nyilván nem azért tették, hogy utálják és mindenbe belekössenek amit tesz. Lehet hogy azokkal a dolgokkal amikkel engem megbántottak nem is bántani akartak, hanem csak segíteni. Én pedig az őszinteségükért vádoltam őket ellenszenvvel.. Istenem. Óriásit csalódtam magamban.
- Anya..
- Igen kicsim? - erre a szóra óriásit dobbant az amúgy is dobként verő szívem, anyu szemében pedig pillanatnyi csillogás tündöklött. Egy remény megcsillanása.
- Szerinted lehetséges hogy elmenjünk ketten kávézni egyet? - kérdeztem a szőnyeget bámulva elég zavarodott állapotban. Saját magammal versengtem.
- De hát itthon is van rengeteg. - nézett kérdőm rám, bár még mindig csillogó szemekkel, mintha konkrétan egy választ szeretne hallani. Én pedig meg fogom most adni neki.
- Úgy értem... Beütemezhetnénk egy anya-lánya programot.
- Tényleg? - csattant ki az örömtől, majd megköszörülte a torkát - Mármint akarom mondani, persze. Azt hiszem megyek is összeszedem magam. - majd látva anyu boldog arcát, és ahogy apura pillant engem is elöntött valami hirtelen meleg érzés.
A önmagammal való dulakodás hirtelen szertefoszlott, de éreztem hogy milliárdnyi gyermekkori emléket engedtem szabadjára magamba. Hihetetlen gyorsan törtek rám, és azt hiszem akkor eszméltem fel, amikor egy kósza könnycseppet, nem többet legördülni éreztem az arcomon. Gyorsan felálltam és miközben letöröltem azt a kis cseppet felsiettem a szobámba.
- Lica.. Minden rendben? - kérdeztem az ajtófélfát támasztva jobb karoddal és engem fürkészve.
- Persze. Csak.. Azt hiszem átértékeltem néhány dolgot a múltamból és a jelenemből. - válaszoltam hátat fordítva az ágyra támaszkodva.
- Figyelj, ha leszbikus vagy, én teljesen megértem. - tetted fel mindkét kezed, és próbáltál komoly maradni, miközben az arcodon megjelentek a nevető ráncaid, én pedig hátra néztem és elnevettem maga.
- Mindig jókedvre derítesz.
- Jó döntést hoztál. Megérdemel anyud is még egy esélyt.
- Igen. Rájöttem. Jobb később mint soha. - kuncogtam könnyezve, mire te széttártad karjaidat
- Na gyere ide. - mondtad mosolyogva, mire oda sétáltam és belebújtam a karjaidba.
Óriási támaszt nyújtottál számomra, és még mindig annyira új és furcsa a helyzet- Nem tudtam még felfogni, egyszerűen nem jutott még el a tudatomig, hogy velem vagy. Hogy te is úgy érzel irántam mint én irántad. Hihetetlenül csodás érzés, de felfoghatatlan, azon után amin a mi kapcsolatunk keresztülment.
Mélyen beszívtam az illatod, és éreztem hogy ennél jobb már nem is lehetne a napom. Amennyire a méreteim engedték átöleltelek, és kiélveztem minden egyes percét. Mindkét kezeddel átkaroltál és szorosabban magadhoz vontál, majd éreztem ahogy egy puszit nyomsz a homlokomra és a fejem búbjára illeszted az állad. Bár tudnám neked is ugyan ennyire lebilincselő érzés-e, mint nekem. A mennyországomból anyu hívása zökkentett ki.
- Lica drágám, készen vagy? Mehetünk?
- Máris anyu. - szóltam vissza, majd egy lágy puszit nyomtam az ajkaidra és elindultam a lépcső felé, de megtorpantam.
- El leszel? - kérdeztem aggódva tőled, mire egy aprót biccentettél.
- Összespanolok a nagy faterral. - kacsintottál, mire felnevettem.
- Majd jövünk. - tettem hozzá, és lesiettem anyuhoz.
Ahogy kiléptünk az ajtón beállt a kínos csend. Évek óta nem beszélgettünk úgy igazán, pláne nem magán jellegű témákról, most valahogy mégis erőt kaptam ahhoz, hogy elmeséljem mik történtek velem. Kissé döcögősen indult, de sikerült elkezdeni a beszélgetést.
- Szóval, mesélsz picit? Vagy hanyagoljam, mert semmiképpen sem szeretnél róla beszélni?
- Mesélek persze. - mosolyodtam el. - Az egész ott kezdődött amikor beértem az első nap. Rettentően izgultam. Új közeg meg minden és annyira frusztráló volt kiállni a diákok tekintetét ahogy sétáltam a folyosón. Gondolom most a Castieles rész érdekel. - mosolyogtam el.
- Legfőképp igen az, de minden érdekel.
- Akkor haladhatok sorrendben?
- Természetesen.
- Jó, szóval akkor találkoztam Irissel a mosdóban, ő vezetett körbe és nagyon szoros barátság alakult ki közöttünk. Az egyik legjobb barátommá vált. - mosolyodtam el, miközben én is visszaemlékeztem az első napomra - A dökös teremben Nathaniellel ismerkedtem meg, aki nem mellesleg a dök elnökünk. Na itt jön az első megpillantás. Az ablakon keresztül láttam meg életemben először Castielt, tisztán emlékszem. Azt udvaron épp vita alakult ki, amit valószínű ő kezdeményezett. Ekkor tanácsolta Nathaniel hogy ne keressem a társaságát, mert csak megrontana. Csupa rosszat hallottam róla. - nevettem fel - Majd a folyosón nem figyeltem én se és ő se, így egymásba botlottunk. Volt egy kisebb nézet eltérésünk. Utána mintha a sors akarta volna így, anya nem hiszed el. Mindenhol ott volt. Akárhova mentem, ott volt a hangszer boltban, ahová nem mellesleg Rosalya kísért el a másik lány akit a legjobb barátok közé sorolhatok a világon, majd rá pár órára a parkban is ott volt, reggel az utcámban amikor iskolába mentem, aztán megint a parknál. Hihetetlen de mindig ott volt ahol én. Pedig esküszöm nem is beszéltünk. És így szép lassan elkezdtünk beszélgetni. Aztán valahogy olyan jóba lettünk, hogy el sem tudtam volna képzelni egy nagyon a egoizmusa, az idióta viccei és a mosolya nélkül. És.. - itt megtorpantam, és beugrott a kép ahogy aggódva hívom össze a lányokat, mert nem tudom hova tenni a bennem morajló érzelmi hullámokat.
- Baj van kicsim? - kicsim.. ezzel a becézéssel még nem vagyok megbarátkozva de ha sikerül jobb kapcsolatot kiépítenem a szüleimmel idővel azért remélem hozzászokok.
- Ja nem dehogy csak beugranak az emlék képeim. - mosolyogtam el - Szóval és egy idő után bennem kezdett fellángolni a dolog. Nem tudtam hova tenni az érzelmeimet. Amikor pedig lehetőség lett volna arra, hogy forrósodjon a kapcsolatunk hirtelen megjelent a múltból a hisztikirálynő exe és mindent szépen elrontott. - csaptam szét a karjaimat - Castiel nem tudta eldönteni melyikünket válassza. Vele volt, miközben engem megcsókolt és ez kiborított. - ráztam meg a fejem, majd kissé félénken átkaroltam anyu jobb karját - Aztán kitaláltam hogyan tudom keresztezni a jót a hasznossal - mosolyogtam rá, ő pedig kíváncsian visszamosolygott - Szerveztem az igazgató nővel egy jótékonysági koncertet az árva gyerekek részére az iskola udvarán, amire természetesen nem mondhatott nemet. Gondolj bele, segíthettünk az árvákon - virult ki az arcom - Az összes belépő jegyre beszedett pénzt nekik ajándékoztuk. A koncertre a saját dalaimat vittem. Én énekeltem, gitároztam, Lysander szintén gitározott, Nathaniel pedig dobolt. Aztán.. - kezdtem volna bele, de anyu félbeszakított -
- Várj egy picit. - torpant meg - Saját dalaidat?
- Igen anyu. Dalokat írok. Ezzel kezelem a stresszt. Ha szomorú vagy netán ingerült vagyok mindig írok egy dalt. A legtöbb Castielnek készült.
- Nem is tudtam hogy érdekel a dal szerzés.
- Komolyan nem is érdekel. Szimplán hobbi szinten. - mosolyogtam rá-
- Értem, folytasd csak. - mosolygott -
- Rendben. Aztán egy gyönyörű nyakláncot kaptam Nathanieltől és Lysandertől a koncert előtt, amit az egész csapat nevében kaptam a sok munkáért. - oda is nyúltam a mellkasomhoz, megérinteni a medálomat - Csodaszép. - mosolyogtam szinte önfeledten.-
- Igen tényleg az, egy vagyon lehetett. - lepődött meg anyu.
- Ne mondj ilyet, mert még a végén visszaadom. Nekem egy számjegyet se árultak el az árából.
- Ajándék lónak ne nézd a fogát. - kacsintott rám, mire felnevettem
- Milyen igazad van! Szóval elkezdhettük a koncertet. Úgy állítottuk sorrendbe a dalokat, hogy az utolsó legyen az, amivel Castielnek betudom vallani az érzelmeimet. És ez sikerült is, elsősorban hallgatta végig. Láttam rajta mennyire meglepett, de nagyon élvezte. Aztán a koncert után nem tudott még mindig döntést hozni, amin nagyon felkaptam a vizet, hisz egy egész kis lemezt leénekeltem neki.. Majd a vita közben egyszer csak megcsókolt. - hüledeztem - Annyi adrenalin volt bennem, hogy elájultam. Utána hívott el Lysander egy éjszakai vacsorára. Miután láttam Castielt és Deborah-t csókolózni, egyből igent mondtam a randevúra. Fel akartam adni. De Castiel megjelent, visszavett Lysandertől és hirtelen már csak annyira eszmélt a tudatom, hogy Castiel barátnője vagyok. Aztán most nálunk van és apuval ismerkedik. Hihetetlen. Annyira boldog vagyok! - néztem az ég felé mosolyogva
- Őszintén? Meg van a maga kis stílusa, egyedi, kicsit arrogáns... De minden esetre szimpatikus. És biztosíthatlak hogy apádnak is az. - simította végig a vállamat
- Sokat jelent nekem hogy itt vagytok. Még ha nem is úgy kezeltem a megérkezéseteket..-tekintettem a betonra
- Semmi baj. Úgy vélem mind hibásak vagyunk. Itt az ideje végre békét kötni és belátni a rossz döntéseinket. Tegyük félre a múltat.
- Talán igazad van. Szeretnék egy esélyt adni a dolognak - néztem anyura, mire ő kellemesen és lágyan mosolygott rám, ami melegséggel töltött el.
Annyit beszéltem, hogy fel sem tűnt mikor érkeztünk meg a kávézóba, de ahogy közbenéztem eszméltem rá, hogy már itt állhatunk egy ideje, csak mivel be nem állt a szám, nem tudtunk asztalhoz ülni. Anyu kiválasztott egy számára szimpatikus asztalt és helyet foglaltunk. Rendeltünk is, én egy macchiatot kértem, míg anyu egy sima cappucinot. Meglepetésemre Alexy hozta ki a kávéinkat.
- Alexy! - állta fel, és megöleltem - Hát te?
- Apám vezeti a kávézót, felmondott egy alkalmazott és szabadidőmben besegítek egy kis zsebpénzzért, amíg nincs ember. - vállat vont - Armin készíti, én kihozom. Jó kis családi vállalkozás mi? - kacsintott
- Az. - nevettem fel- Alexy, ő az Édesanyám, Claire. Anyu ő itt Alexy az osztálytársam, és jó barátom.
- Örvendek a találkozásnak hölgyem. - hajolt meg pincér ruhában, és kézfejem csókolta anyut, mire anyu csak felnevetett
- Úgy szint ifjú úrfi.
- Hölgyeim, a kávéjuk. Bon a petit. - rakta le elénk a kávéinkat.
- Alexy..
- Igen Lica?
- Ezt étkezéshez mondjuk. - kuncogtam.
- Ne má'! Ma majdnem mindenkinek így tettem le! Akkor ezért néztek furcsán.
- Hát, ez nem a te napod. - nevettem anyuval.
- Na megyek, nem zavarom a társalgásotok. Szia Lica, Viszlát Claire! - intett és sietett vissza.
- Kedves fiú. - mosolygott rám anyu, majd a távolba meredt és aggodalmat véltem felfedezni a szemében.
- Anyu, baj van?
- Figyelj. Édesapáddal már nem olyan a kapcsolatunk mint régen. Sokat beszélgettünk, és rájöttünk, hogy hiányzik a láng. Elmúlt. Arra gondoltunk elmegyünk egyet nyaralni. Csak mi ketten. Előtte mindenképp szerettünk volna beszélni veled. Meg leszel kincsem?
- Persze, hogy meg leszek. Itt vannak a barátaim és Castiel. Ha bármi baj van, egyből hívlak majd titeket. De eddig is egyedül éltem. Nem lesz baj. - mosolyogtam anyura kedvesen.
- Ennek örülök. Az idősekre is ráfér a kikapcsolódás! - kuncogott.
Rengeteget beszélgettünk, a kávé pedig elég lassan fogyott és teljesen kihűlt, mire megittuk. Felhőtlenül jól éreztem magam. Szerintem az elmúlt 5 évben nem volt példa arra, hogy így elbeszélgessek anyuval. Lassan kezdett sötétedni is, így elindultunk haza. Szerencsére nem fogytunk ki a témáról és rengeteget mesélt ő is, hogy mik történnek otthon náluk, amióta nem vagyok velük. Boldogan hallgattam végig anyu meséit, majd szép lassan beestünk az ajtón.
Bepillantottam a nappalimba és a látvány ami elém tárult csak még boldogabbá tett. Apu és te teljesen jól megérte egymást beszélgettetek, tökéletes harmóniában, és nevetgéltetek.
- Na hazatértek a báránykáink. - nevetett fel apa. - Jól választottál lányom, ígéretes ez a Castiel. Ugye fiam? - lökött oldalba téged apu.
- Örülök ha így gondolod Tim. - nevettél apuval.
- Na hagyjuk a fiatalokat. - mosolyodott el anyu, minket pedig nem kellett volna kétszer kérni, felsiettünk az emeletre, és bezártuk az ajtót.
- Milyen volt? - kérdeztem félve.
- Bírom a faterod. Tényleg jól kijöttem vele. Legalább az egyik szülőd kedvel.
- Szimpatikus vagy anyunak is, szóval amiatt se kell félned.- mondtam mire te csak megvontad a vállad.
- Tudod, hogy mennyire hidegen hagy mások véleménye.
- Még akkor is, ha az a szüleimé?
- Még akkor is, ha az a szüleidé. - támasztottad alá, miközben befordultál elém és olyan közel álltál meg, amennyire csak lehetett, majd az egyik kezed lassan a nyakamhoz emelted, én pedig lesütöttem a szemem.
- Nem érdekel mások véleménye -kezdtél bele másodszorra, de most szinte suttogva és lágyan, miközben végig simogattad a hajam. - Engem 2 ember véleménye érdekel. - a fülem mögé tetted egy haj tincsem és az állam alá támasztva az ujjad felemelted a fejem, hogy a szemembe tudj nézni.
- Lysander és te vagy az a 2 ember. Amíg te itt vagy nekem, addig az ég világon senki nem érdekel. És ezt ne felejtsd el.
- Castiel.. - elállt a szavam, sosem láttam még ilyen érzékiesnek. Teljesen elvörösödtem, és még nyelni se tudtam. A levegő izzadt körülöttünk, de belém fojtotta a szót.
- Ne szólj közbe Lica, mert nem tudom még egyszer rávenni erre magam.
- M-mégis.. - vettem egy nagyobb levegőt - Mire?
- Lica.. Én azt hiszem szerelmes vagyok beléd.
- De hát ezt már tisztáztuk - értetlenkedtem hebegve habogva.
- Akkor máshogy mondom. - néztél mélyebben a szememben és éreztem ahogy a derekam összekulcsoló karjaid egyre közelebb húznak hozzád - Szeretlek. - suttogtad szinte az ajkaimra, amivel elérted a lehetetlen. Az arcom ugyanis tuti vörösebb volt a hajamnál is. Majd a következő pillanatban válaszolni sem volt időm, mert őrjítően lágyan megcsókoltál, nekem pedig még a lábaim is beleremegtek. Sok hosszú percen át csókolóztunk, időközben átkerültünk valahogy az ágyra, de nem teljesen emlékszem miként, hisz teljesen más foglalt épp le. Ez az a csók, amire mindig vágytam, hogy tőled megkaphassam. Kiélvezem minden percét. Az ágyon fölém hajolva húzódtál el az ajkaimtól, ziláltan és lihegve, láttam ahogy az arcomat fürkészed, próbálsz megfejteni.
- Én.. Én is szeretlek. - suttogtam oda neked, te pedig ledőltél mellém, majd átkaroltál.
- Maradj velem Lica. Nem bírnám ki, ha te is itt hagynál.
- Itt maradok.Veled. - kulcsoltam rá az alattam átvezetett karodra a kezem, és álomba szenderültem.


"Megfogadtam hogy veled maradok. Hát így is teszek. Ne hagyd hogy legyőzzön egy kis amnézia. Itt vagyok, veled küzdök. Szeretlek."


Aliccia

Egy kis magyarázat, amivel tartozok.

Sziasztok. c:

Elérkezett ez a nap is, amit bátran mondhatok, páran vártatok.

Tartozom egy bocsánat kéréssel. És egy magyarázattal is. Minimum.

Ott kezdeném, hogy őszintén bevallom: nem volt kedvem folytatni. Aztán az utolsó rész publikálása után nemsokkal elkezdtem írni a következőt. A negyedénél se tartottam, mikor kinyomtam a bloggert. Nem volt ötletem. Egy minimális sem. Először utáltam érte magam, aztán belegondoltam.. Miért is kéne utálnom magam? Nem tehetek róla, hogy perpill semmi ötletem nincs. Majd jön egy holnap. De nem jött és ez így ment egy ideig. Aztán jött az égi villám, ami úgy hasított belém, hogy a szomszédos kontinensekben is látni lehetett volna (ha megtörtént volna ugyebár, de szerencsére nem, hisz akkor most nem írnék). Mindenképp folytatni akartam, és rájöttem van megoldás. Ha mindig amikor van egy kis időm munka után vagy előtt megpróbálok írni, talán lesz ötletem egy idő után. Lett is. De mire kész lettem, már hosszú idő telt el. Végül úgy döntöttem, hagyom egy kicsit állni a blogot, megírok előre pár részt, ami kisegít arra az időre, amikor esetleg nincs ötletem. Így, ha nem is tudok írni, legalább lesz mit kitenni ihlet mentes heteken.

Sajnálom, tudom nem sokat számít ennyi kihagyás után, de én nem az a blogger vagyok, aki ha nem olvassák abbahagyja. Volt olvasottságom. Ihletem nem volt. És elsősorban magam miatt írtam, mint már említettem egyik epizód kommentjében, úgy voltam vele, ha már írom miért ne oszthatnám meg másokkal is? Így kerültek fel a részek.

Aki várta, lelkesen, kommentált 3x is az utolsó rész alá. Gréti. Nagyon sajnálom. És mindenkitől tényleg bocsánat. Köszönöm, hogy ennyi idő elteltével is feljöttetek, és még lelki erőtök is volt hagyni egy kommentet, célozva arra, hogy várjátok és ugyan már rakjad fel a kövit.

Köszönöm azoknak, akik leírták, hogy végre nem egy sablon sztorival találkoznak, és ne hagyjam abba. Őszintén? Legfőképp ők inspiráltak. Igyekszem nem sablonná alakítani és pont ez a legnehezebb benne. Nem nagy a képzelő erőm, nem vagyok olyan nagyon jó az írásban. Belekerültem egy ördögi körbe ami megismétlődik velem, hisz ez a 3. vagy 4. alkalom, amikor szünetelt a blog. Igyekszem odafigyelni, de ha valaki megkérdezi, hogy most már 100% osan folytatni fogom e..

Az őszinte válaszom az, hogy nem tudom. Nem ígérem meg. Mert utálom megszegni az ígéreteimet.

Aki ezek után itt van, és itt marad velem, továbbra is olvasni szeretné a blogot, annak ezer örömmel publikálok. Mindig feldobjátok a napomat, amikor látom a kommentet, hogy örültök és várjátok az új részt.

Köszönöm, ha elolvastad! További jó olvasást!

Az új rész holnap du 2 óra előtt kerül fel.

Puszilok minden olvasót! ❤