Episode 19.~

Dear Castiel,
Emlékezz rám XVIIII.


- Anyukádtól örökölted a természetedet mi?
- A természet szerintem nem öröklődő dolog. Szimplán nem fogok olyanokkal foglalkozni akik nem érzem úgy, hogy megérdemlik. Amúgy se vagyok valami nagy ember párti. - vontál vállat.
- Jó, ebben végül is van valami. - bólintottam. - Mi volt a bajod?
- Egyrészt tudtam, hogy anyám lassan ide kell érjen, másrészt megmondtam, hogy nem jó, ha Nathaniellel egy légkörben vagyunk.
- De miért?
- Ez visszanyúlik gyermekkorunkig. Amberrel is jóba voltunk. Mindig együtt játszottunk a játszótéren. Aztán valami megromlott. Én összejöttem Deborahval. És tudni kell, hogy mellette teljesen kifordultam önmagamból. Előtte tényleg egy átlagos srác voltam. Fekete haj, normálisnak mondható élettel. - vontál vállat. - Viszonylag. Anyámék már akkor se voltak itt. Mindig ilyen munkahelyük volt. Sose értettem miért vállaltak gyereket, ha egyáltalán nem tudnak időt fordítani rá. - néztél rám a mondat végére -
- Sajnálom. Annyi minden más lehetne az életedben, ha megkaptad volna azt a törődést, amit minden gyereknek meg kellett volna kapnia.
- Ne sajnálkozz. Gyűlölöm. - nevettél fel. - Na mész, vagy itt terveztél aludni?
- Nem megyek én sehova, max a fürdőbe. - nevettem - Már ha kapok törölközőt.
- Nem kell az neked - jöttél oda, és felállítva magadhoz húztál, amibe belevörösödtem.
- Egy pizsama is kellene. - néztem rád ártatlanul.
- Ahogy a pizsama sem kell. - kacsintottál rám, mire akadozva lélegeztem fel, majd kibújtam karjaid közül és elindultam a fürdő felé.
- Akkor itt sem vagyok.
- Nincs kulcs a fürdőhöz. - szóltál utánam-
- Kapd be. - üvöltöttem vissza a fürdő ajtót becsukva, majd kitámasztottam a szennyes kosaraddal, és csak bízni mertem abban, hogy ismered a magánszféra fogalmát.
Lassan zuhanyoztam, kiakartam élvezni a forró fürdőt nyugisan, mikor kopogtál, épp a hajamat mostam.
- Mi van már? - morgolódtam.
- Szerváltam egy kis pizsama félét.
- Tedd le az ajtó elé. - szúrtam oda.
- Ahogy csak kívánod. - vágtad vissza sértődötten. .- A vacsorát nem kéred véletlen kutya tálba?
- Nagyon vicces. - forgattam a szemem.

*Castiel*

Leraktam az ölembe a levelet. Miért van az, hogy azon kapom magam, hogy rajta agyalok? Mindennek kell igazság alapnak lennie, és egyre jobban kételkedem abban, hogy ez csak egy haverok által kitalált poén.
11.26.. Vajon itt van már? Kiráz a hideg a gondolattól, hogy itt van valahol ugyan abban az épületben ahol én. Dobolok a lábammal idegességemben. Ez kész vicc. Ránézve a levélre apró mosolyt fedeztem fel magamon. Megrázva a fejem az ajtóra néztem, ami kinyílt.
- Hogy érzi magát? - jött be a nővér.
- Frusztráltan. - mondtam, majd kinéztem az ablakomon. - Izgulok. - vallottam be
- Azt elhiszem. Mindannyian izgulunk. - enyhült meg a nővér. - Már a váróban ülnek, a fő orvosra várva. A hölgy elég ziláltan néz ki, de ahogy eltudtam kapni, egy megbeszélésről jött.
- Ő nem izgul?
- Dehogynem - mosolygott rám a nővér - Szerintem még jobban mint te.
- Mi van ha semmi nem ugrik be?
- Ne görcsölj ezen. Ha ezen fogsz végig görcsölni, akkor az a minimális esély, ami most van az emlékezésre is elmúlik. - simította meg a karom.
-Volt egy villanásom a múltkor.
- Tessék? - lepődött meg a nővér - Miért nem szóltál? Azonnal szólnod kellett volna!
- Nem tartottam lényegesnek. - vontam vállat.
- De hát ez egy jele a memóriád helyreállási folyamatának! - mondta, majd kiment sietősen a szobából.
Egy ideig néztem utána, majd tudatosítottam magamban, hogy nemsokára beállít a doki is. Nekiálltam rendet rakni a kórtermemben, nem akartam káoszban fogadni Licát. El akartam tüntetni minden nyomát a zavarodottságomnak, és ha tehetném eltüntetném minden nyomát az amnéziámnak is. De ez sajnos nem ilyen egyszerű, és nem így működik. Felpillantva az órára láttam, hogy már csak pár perc van délig. A kórtermem kezdte felvenni azt az alakját mint mikor átvettem, már csak egy dolgot kellett elraknom. A leveleit. Nem akarom, hogy lássa, valamiért úgy érzem én lennék zavarban, ha elől találná a szemei a leveleket. Ő biztos örülne, mert látná, hogy fontos, és érdekel. De nem akarom magam feleslegesen kellemetlen helyzetbe, vagy akár helyzetekbe hozni. Elraktam a leveleket az ágyam matraca alá, majd visszadőltem az ágyamra. Pár másodperc elteltével megint kinyílt az ajtó, de most az orvosom jött be rajta.
- A nővér valami olyasmit említett, hogy volt egy villanása. Eltudná mondani, hogy pontosan mi volt ez a villanás, és hogy mi váltotta mi?
- Egy lányt láttam a középiskolám folyosóján. Fekete haja volt és háttal állt nekem. Aztán vissza is tértem a valóságba.
- És mi válthatta ki? Vagy azt nem tudja megmondani?
- De. Megtudom. Lysander telefon csöngése talán. Csöngött, én pedig a folyosóról hallottam, hogy azt mondja a nővérnek, hogy Lica az. Vágytam rá, hogy hallhassam a hangját, ekkor villant be a kép, majd éles érzés hasított a fejembe.
- Értem. - írta fel az elhangzottakat egy papírra. - Fejlemények vannak az ügyével kapcsolatban.
- Mik?
- Az állapotától teszik függővé a tárgyalás időpontját, és helyszínét.
- Helyszínét? Nem a bíróságon lesz? - vontam fel a szemöldököm.
- Volt szó arról, hogy rendkívüli esetben megtartják itt a kórházban is. Örökké nem húzhatják a tárgyalást.
- Azt megértem. Hogy van?
- Jobban. Sokkal jobban.
- Engem hibáztatnak?
- Ez egy komolyabb ügy, mint aminek látszik. Az ittas vezetés az ön részéről bűn, és tett. A zaklatás, erőszak, fegyver tartás pedig a másik részéről. Az ügyvédje azt mondta a legutóbbi konzultáción, hogy esélyes minden vád alóli felmentésre ön, és társadalom védelem miatt.
- És a csávó? - kérdeztem, majd a doki elmosolyodott.
- Ő nem ússza már meg ilyen könnyen.
-Ne is kérdezzem a teljes történetet a balesetről mi?
- Még nem mondhatom el. Egy amnézia összetettebb dolog, mint gondolja. - sóhajtotta. - Látom rendet tettél. Mi okból? - kérdezte, mire éreztem, hogy megilletődök.
- Igazából Lysander említette a találkozó miatti megbeszélést. És úgy gondoltam, hogy ha ez mai napra ütemeződik, akkor legyen rend, ha bejön.
- Az, hogy volt egy pillanatnyi emléke, sokat változtat a dolgokon.
- Jó vagy rossz értelemben? - kérdeztem, a doki meg elmosolyodott.
- Azt hiszem jobb ha én most visszamegyek az irodámba. - nézett az órájára - Eljött a megbeszélés időpontja.  - mondta én meg fújtattam egy rövidet, kimutatva mennyire felidegesít azzal, hogy nem válaszol rendesen a kérdéseimre.
Visszadőltem az ágyamra és a plafont bámulva hagytam, hogy a gondolataim elködösítsék a tekintetem.

*Aliccia*

- Mi tart eddig? Beleőrülök ebbe a rengeteg várakozásba. - járkáltam fel alá -
- Lica, nem csak mi vagyunk ebben az épültben, valószínű más dolga is van a doktornak.
- Jó de akkor is jöhetne már. - engedtem le magam mellé a kezeimet, majd a mögöttem hallható lépésekre hátrafordultam, és izgatottan vettem észre, hogy a léptek amiket hallottam a doktor léptei voltak.
- Bocsánat, hogy megvárattam magukat, volt még egy kis megbeszélni valóm.
- Nem, nincs semmi, csak nagyon izgatott vagyok. - jöttem zavarba, mire Lysander elmosolyodott.
- Megnyugtatom nem maga az egyetlen. - mosolygott rám a doktor is. - Jöjjenek beljebb. - nyitotta ki az irodája ajtaját, mi pedig beérve leültünk az asztala előtti székre.
- Nos, mozgalmas reggelünk van, úgy látszik. - foglalt helyet a doktor is - Mint hozzátartozó, feleség, tudatnom kell önnek, hogy tettünk egy apró, de biztos előrelépést. - felcsillant a szemem.
- Tessék?
- Castielnek volt egy emlékezése. Egy villanás, pillanatnyi emlék töredék.
- Ez csodálatos hír! - vágta rá Lysander.
- Igen, én is így gondolom, de nem szabad annyira beleélni magunkat. Nem tudjuk előre meghatározni, hogy pontosan mennyi idő a gyógyulás, mikor várható a következő emlék töredék felszakadása. Egy dolog biztos, a levelek segítenek. Jobban akarja a gyógyulást, és nagyon küzd, hogy minden emléke visszatérjen. Egyre jobbak az esélyei annak, hogy a becsült 2 év csökken. Lehet már idén visszatérnek az emlékei, de ezt garantálni sajnos, nem tudom.
- Ugyan, nem is várjuk el, mindentől függetlenül már ez is remek hír! - mosolyogtam - Tudja miért jöttünk.. - szomorodtam el.
- Említették igen. Várandós, ha jól emlékszem - tekintett rám a doktor.
- Igen Uram, ami azt illeti - helyezkedtem közelebb az asztalhoz a széken. - nem várok semmit se Öntől, sem a kórháztól. De úgy érzem itt lenne az idő, hogy meglátogassam..
- Egyetértek magával. Ha  már volt egy emlék töredéke, akár több is lehet. Mikor szeretné beütemezni a látogatást?
- Amikor engedélyezik.
- Igazság szerint már most is bemehet hozzá. - mosolyodott el kedvesen a doktor úr.
- Igazán? - álltam fel egyből - Nagyon szeretném!
- Biztos felkészültnek érzi magát? Nem viselkedhet úgy, mintha nem történt volna semmi. - nézett rám aggódóan.
- Nem fogok ígérem!
Ekkor a doktor megnyomta a saját nővérhívó gombját, és belibegett egy fiatalos ápoló hölgy, és megvillantotta számomra ezer wattos mosolyát. Elég furcsán tekintettem rá, de Lysander gyengéden megfogta a csuklómat. Ha egy ilyen gyönyörű nő ápolgatja Castielt, én azonnal kérem a kórház panasz könyvét, istenemre mondom!
- Mel drágám, felkészítenéd Castielt a találkozásra? - kérdezte kedvesen a doktor az ápolótól.
- EZER ÖRÖMMEL! - tapsolt maga előtt, majd izgatottan üdvözölt. - Biztos maga Lica, Castiel nagyon izgatott a  találkozás miatt. Elég ingerült, de nagyon várja Önt! - majd kiviharzott és elsietett.
- Elég hiperaktívnak tűnk. - mondtam a doktornak a fél szemöldökömet felvonva.
- Nem szokott ilyen lenni, egyébként nagyon visszafogott lány, de ez az egész történek, és a levelek láttán teljesen bezsongott. Igazi romantikus történetnek hat a számára. - mondta nevetve - A gyermekded énje. - fejezte be majd sóhajtva felállt - Nos. Akkor induljunk.
Ahogy ezt kimondta éreztem, ahogy az adrenalin szintem az egekbe szökik. Hirtelen már nem is éreztem magam annyira bátornak, mint pár perccel ezelőtt. Hihetetlen, hogy még ennyi év után is eltudok gyengülni egy találkozó miatt, ha róla van szó. Pedig, már a szívem alatt hordozom a szerelmünk gyümölcsét. A kis csöppséget, aki sokkal fényesebbé és szebbé teszi majd az életünket. Aki az eddig szinte tökéletes életünket teljesen tökéletessé fogja varázsolni.
Rövid volt az út Castiel szobájáig, mégis egy örökké valóságnak tűnt. Mint egy rémálomban, amikor egy hosszú folyosón sétálsz, és úgy érzed, hogy sose érsz annak a fránya folyosónak a végére. Pontosan ezt éreztem a séta alatt. Most pedig itt állok az ajtó előtt, és hirtelen üres lett a fejem. Nem tudok semmire gondolni. Tegnap még biztos voltam benne, hogy tudni fogom, mit kell majd mondanom, ha meglátom, de már korántsem vagyok benne annyi biztos, hogy menni fog ez nekem. Ijedten Lysanderre pillantottam, aki kedvesen és biztatóan rám mosolygott, majd kinyitották nekem az ajtót.
- Menj csak be, mi kint megvárunk. - biztatott tovább Lys, én pedig egy nagyot nyelve beléptem a kórterembe, mögöttem pedig hirtelen csukódott be az ajtó.
Ott ült, a vörös haj zuhatagával, a tökéletes testével, és azzal a csábító tekintetével fürkészett. Teljesen leblokkoltam, éreztem, ahogy az arcomba vér szökik, és tudtam, hogy nem tudom kontrollálni a bőr színem elváltozását. Néhány másodpercen belül úgy fogok kinézni, mint egy vad vérvörös rózsa. Most burjánzó, fiatal, rózsa bokor ezernyi vörös árnyalatát kell majd vállalnom az arcomon.
De ahogy ránéztem, hirtelen megnyugvást keltett bennem...