Episode 10.~

Kedves Castiel,
Emlékezz rám X.


"Belegondolni is nehéz számomra, az ezután következő időszakra.."


- Igen? - szóltál a telefonba.
- Szia, Lica vagyok.
Nem válaszoltál csak vártál. Kis idő után újra megszólalt.
- 5 perc és ott vagyok.
És letetted. Rosalya úgy döntött nem marad, mert nem akar zavarni, és elmondása szerint ezt amúgy is kettesben kell lerendeznünk, meg Leighnek is megígérte, hogy siet vissza hozzá így tehát elment. Nem sokra rá kopogtak. Amikor kinyitottam te álltál velem szemben. Nem szóltál semmit, csak bejöttél. Miután bezártam az ajtót veled találtam szemben magamat.
- Lica ezt tisztáznunk kell.. - erre természetesen kérdőn néztem rád, mintha nem érteném miről is beszélsz.
- Mit is?
- Hát ezt az egészet. Kettőnket..
- Nem egészen értem, mivel egyszer ezt már tisztáztuk..
- Hogyan?
- Mondtam, hogy nem vagyok beléd esve. - mosolyogtam. Erősnek kellett tűnnöm, hogy ezek után mindent elhiggyen, amit mondtam neki.
- De a parkban.. - nem hagytam, hogy végig mondja.
- A park csak egy félreértés volt. Anyuékkal beszéltem telefonon, és volt egy kisebb vitánk. Rosszul érintett. Ennyi. - vontam meg a vállamat. Te elég bizonytalannak és idegesnek tűntél, szóval elmosolyodtam. - Ha szeretnélek, arról tudnál.
- Biztos? - kérdezte.
- Tuti biztos. - mosolyogtam.
Erre te hirtelen odajöttél hozzám, és átkaroltál.
- Nem akarom tönkre vágni a barátságunkat. Túl sok barátot veszítettem már el, és nem egy ilyen miatt akarok még egyet elveszíteni..
- Nem fogsz még egyet elveszíteni. Emiatt tényleg nem. - erősítettem meg azt, amit mondott, majd gyengéden megveregettem a vállát, közben pedig belülről ordítottam. De egy kis hazugság még belefér nem? De.
Mesélt nekem egy kicsit Deborahról, aztán hazament. Egyből előkaptam a füzetemet. Csatolom a refrént:

No, I don't wanna be sad,
I don't wanna be sad, sad, sad, no more!
And I know, some days will be bad,
But I don't wanna be sad, sad, sad, no more!

Megint csak egyedül voltam, és jobb dolgom nem akadt, így a kottát is sikerült elkészítenem hozzá. Ezután párszor megint lejátszottam, majd elraktam a cuccaimat. Amikor ránéztem az órámra azt mutatta, hogy már fél 8 van. Úgy döntöttem lefekszem aludni.
Másnap reggel viszonylag hamar elkészültem. Fürdés után feltettem egy kevés sminket felöltöztem, megetettem Mistyt, de már csak kevés időm maradt, így felkapva a pénztárcámat, inkább iskolába menet vettem magamnak egy kávét. A kávézóból ahogy kijöttem egyből kivel találtam szemben magam? Vele. Mármint nem. Kivételesen nem veled, hanem vele. Deborahval. Gyorsan megfordultam és elindultam a suli irányába. Hála az égnek nem volt probléma, ráadásul társaságom is akadt, mert a buszon összefutottam Arminnal és Alexyvel, akik egész szórakoztató társaságot nyújtottak. A suliba beérve lepakoltuk a cuccunkat és a teremben egy nagyobb kört alkotva társalogtunk.
- Hé Lica. Jobban vagy? - kérdezte Rosalya közelebb hajolva hozzám, mire csak óvatosan bólintottam egyet, ő pedig elmosolyodott.
- Láttátok a faliújságot? Suli bált hirdetnek! - rontott be Amber a terembe.
- Az még hagyján, de új osztálytársunk lesz! Megint! - kuncogott az egyik csatlósa.
- Remélem valami helyes pasi, nem pedig egy ilyen okádék, mint ez. - nézett rám undorodva a másik.
- Gondold meg kétszer, hogy kivel és hogyan beszélsz utánfutó! - álltam elé, mire "hümmögött" párat, majd visszaállt a barátnője mellé. - Egyet ütök, kettőt borulsz, ha nem szállsz le rólam a barátnőiddel.
- Hah. Gyertek, menjünk innen, a sok stressztől megizzadok, és lefolyik a sminkem! - nyávogta Amber, majd kicsattogott a kis pártfogóival a folyosóra, én pedig visszaültem a padunkra.
- Szóval bál. - gondolkodott Rosalya, mire Viola ijedten nézett rám.
- Szóval bál. - vontam meg a vállam.
Sokunknak fel sem tűt, hogy Alexy kiment a teremből, majd visszajött, és már mondta is a látottakat.
- Először is. A bálba csak az mehet, akinek van partnere és ruhája.
- De jó. - húztam el a számat.
- Másodszor pedig, mit keres Deborah a suli területén? - kérdezte.
- Hogy mi? - emeltem fel talán a kelleténél jobban a hangomat. Hupsz. De szerencsémre nem csak én, Rosalya és Lysander is ugyan így reagált. Meglepetésemre még Iris is idegesen motyogott.
- Deborah. Itt. A suliban. Megint. - mondta el újra, hátha felfogjuk.
És akkor ott leesett nekem minden. Te és Deborah újra egy párt fogtok alkotni, és az új osztálytársunk nem más, mint ő. A bálba is valószínűleg együtt mentek majd, és minden bizonnyal annyi a barátságunknak is. Nem csak elveszítettem az esélyemet arra, hogy valaha is együtt lehessek veled, de még a barátságunk is tönkre fog menni. Szuper.
A padról leültem a székemre, majd rádőltem a padomra, amikor bejöttetek.
- Sziasztok! - szólt oda mindenkinek 1000 wattos vigyorral az arcán Deborah, páran biccentettek egyek, a legtöbben viszont rá se rántottak. Mögötte bejöttél te is, így már bizonyos volt az, hogy együtt jöttetek. Mikor felemeltem a fejemet pont rád néztem és találkozott a tekintetünk. Nem akartam sokáig a szemedbe nézni, nagyon szarul éreztem magamat, szóval inkább visszadőltem a padra. A bál dátuma péntekre van kiírva. Kedd van. Elhatároztam. Nem fogok menni. A mai napom határozottan rossz volt. Az osztály ahogy megtudta, hogy bál lesz, elkezdett készülődni. Például fiúk meghívták a lányokat, a lányok pedig csapatostul mentek ruhát bérelni, illetve vásárolni. Az udvaron végre kicsit egyedül lehettem. Vagyis csak akartam.
- Szia. - ült le mellém Lysander.
- Szia. - mosolyogtam rá, és tettem el a könyvemet.
- Kivel mész a bálba?
- Senkivel. Nem megyek. - vontam vállat, mire láttam, hogy eléggé meglepődött.
- Hogy-hogy? Nem Castiel hívott el?
- Nem. Gondolom ő Deborahval megy. - mosolyogtam.
- Attól még, hogy visszajött, nem lesz minden a régi. - mondta kedvesen, mintha biztatni akarna.
- Láttam őket együtt. És a világért sem választanám szét őket. Összeillenek, akkor legyenek együtt. - vontam ismét vállat mosolyogva.
- Akkor gyere velem. - vágta rá.
- Veled? - néztem rá.
- Persze, miért ne? Baráti gesztus. Biztos ott akarsz lenni. - mosolygott.
- Nem feltétlen. Nem vagyok tömeglány. Nekem jó az is, ha péntek este chipset eszek, és TV-t nézek. - nevettem.
- Na gyere. Jó lesz. - mosolygott ő is
- Rendben, de..Miért hívtál el?
- Baráti gesztus. - vont vállat, majd megsimította a vállamat, és bement.
Utolsó óra utánra már nagyjából meg is voltak a párok. Alexy felkapta a vizet, hogy miért kell partnert hívni a bálba, de miután megnyugodott kedvesen elhívta magával Violát. Nathaniel Melodyval, Armin Kimmel, Rosalyaval Leigh, Irissel pedig valami sport tagozatos diák, azt hiszem Peter ment. Amberrel valami Dakota nevű srác, akiről még életemben nem hallottam. Suli után természetes volt, hogy letámadtak Rosalyáék, hogy menjek el velük ruháért. Egyrészt nem volt jobb dolgom, másrészt választásom se, mert ha nemet mondtam, akkor az volt a válasz, hogy akkor is elmegyek. Rosalya nagyon örült a hírnek, hogy Lysanderrel megyek, én viszont teljesen kétségbeestem. Lysanderről lerí, hogy elegáns a stílusa, de akkor hogy néznék már ki mellette egy ruhában? Ki kell találni valamit, ami illik hozzá, de hozzám is. Végül nagy nehezen mindenkinek sikerült ruhát találni. Hazafele menet belefutottam a két legnemkívánatosabb személybe. Belétek. Te biccentettél egyet felém, Deborah pedig végignézett rajtam, majd rám se hederített.
- Sziasztok. - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Szia Vörös. - vigyorogtál.
- Szia. -mondta nyávogva Deborah, majd erősebben kapaszkodott beléd, amire én felhúztam az egyik szemöldökömet.
- Asszem nekem itt most nincs semmi keresnivalóm, és dolgom sem, szóval én továbbállok. - mondtam, majd elindultam tovább.
- Várj! Épp a parkba tartunk, nincs kedved jönni? - szóltál utánam.
- Nincs. - vágtam rá, és elindultam hazafele.
A furcsa az, hogy most nem sírtam. Viszont amire végképp nem számítottam az az, hogy megjelentél nálam 2 óra múlva. Kinyitottam az ajtót s egyszerűen ott álltál. Nem elég, hogy folyamatosan a fejemben jársz, még zaklatsz is. Karba font kézzel, fél szemöldökömet felvonva álltam a nyitott ajtóban veled szemben.
- Óhaj, sóhaj?
- Azon kívül, hogy nem értem mi a problémád, semmi. - vágtad rá.
- Azon kívül, hogy elhanyagolod a barátaidat, értem ezalatt Lysandert is, semmi problémám sincs. - vágtam vissza. - De ez a te életed, ha most ezt érzed fontosnak akkor menj. - mosolyogtam erőltetetten.
- Kivel mész?
- Hova?
- A bálba.
- Előbb te mond meg. - vágtam rá.
- Deborah.
- Gondoltam. Lysander. - vontam meg a vállam.
- Lysander? - lepődött meg.
- Miért? Baj?
- Nem, csak meglepődtem. - mosolyogtál, mire én elkaptam a tekintetem.
- Bejöhetek? - kérdezted a fejedet vakargatva, erre azért picit megenyhültem, és bólintottam egyet.
Leültünk, és beszélgettünk. Elmondtad, hogy furcsa neked ez az egész helyzet, hogy visszajött az exed, és megint veled lehet. Én persze meghallgattam, de nem nagyon tudtam mit mondani, mivel szeretlek. Aztán elköszöntél és hazamentél. Én pedig egyedül maradtam. Elgondolkodtam Lysander kedvességén.. Vajon mi vehette rá arra, hogy elhívjon? Talán inkább az, hogy te le se szarsz minket. Ez mondjuk már több, mint valószínű..
Suliban másnap megint nagy kavarodás volt, a többi osztályban is, hogy ki kivel megy. De akinek nem volt párja elhívott valami külsőst, szóval végül szerintem megoldódott. Akinek meg nem, azt sajnálom, bár mondjuk nem éppen zokogtam volna a szobámban, hogyha nem tudok elmenni a bálba, mert esetlegesen nem hívnak el. Mivel én semmiképp nem hívnék el fiút, így ha Lysander nem "szánt" volna meg, valószínűleg ilyen tipikus szingli estét tartva hizlaló nasikat rágcsálnék miközben sorozatokat nézek. Ezen elég szépen elgondolkodtam a szekrényem előtt állva, miközben a táskámat pakoltam be, mondván, hogy megindulok hazafele, amikor valaki megköszörülte mögöttem a torkát, mire megfordultam és Lysander állt velem szemben.
- Szia. - mosolygott rám.
- Szia. - viszonoztam a mosolyát.
- Figyelj. Castiel valami olyasmit motyogott, hogy tegnap segítettél neki ráébredni arra, hogy nem csak Deborah létezik a világon. Ezt én köszönném meg helyette, mert ő nem fogja szóvá tenni. - mondta kedvesen, mire picit zavarba jöttem.
- Hát. Természetesnek vettem szólni ezért az egészért neki. Szóval izé. Semmiség. - mosolyogtam.
- Nehéz természet tudom, de aki képes elfogadni őt, azt nagyon megbecsüli.
- Elhiszem. - mosolyogtam.
- Néztél már ruhát?
- Igen, találtam is.
- Alig várom, hogy láthassam. - mosolygott, majd közel hajolt és a fülembe suttogott - Ha olyan amilyenre gondolok, akkor Castiel is kikel magából. - majd mosolygott egyet, és rám kacsintott, mire elvörösödtem.
- Honnan..?
- Titok édes, titok. - nevetett fel lágyan, majd elindult véleményem szerint haza.
Basszus. Ha ő tudja, akkor ki tudhatja még? És ő honnan tudhatja? Rosalya? Végül is a bátyával jár.. Nem, Rosa sose mondaná el senkinek, erre a nyakamat teszem. Mint ahogy Iris sem. Egyszerűen látszódna? Az sem lehet, Castielt ismerve akkor már rég elmondta volna, hogy tudja, vagy valami. Bár már rákérdezett. Jézusom. A szívem felvette a leggyorsabb tempóját, amit tudott, én pedig a mellkasomhoz kaptam és megszorítottam a pólómat. Ez nem történhet meg. Nem tudhatja. Lehetetlen. Beleőrülök abba, hogyha tudja. Ennek utána kell járnom. Felkaptam a táskámat és a lehető leggyorsabban hazafele indultam. Végül leraktam otthon a táskámat, és úgy döntöttem kimegyek kiszellőztetni a fejemet. Nem tudom pontosan mennyit voltam kint, azt tudom, hogy teljesen besötétedett, és én csak gyalogoltam mindenfele. Nem foglalkoztam vele, hogy mennyire lehetek messze az otthonomtól, vagy azzal, hogy vajon merre lehetek jelenleg, csakis azzal foglalkoztam, hogy sétálhassak, és megnyugtassam magam, ha csak egy picit is, de lassuljon a pulzusom, és a gyomromban lévő lepkéknek minimum a fele szundikáljon úgy 2-3 órán át. Aztán azon kaptam magamat, hogy megálltam. Megálltam mert nyugodt voltam. Megálltam mert azt éreztem jó döntésnek. Hideg volt, így a karjaimat dörzsölgetve elindultam hazafele. Fogalmam sem volt, hogy merre lehet a hazafele, csak mentem, mert jól esett. Egy kis idő múltán belefutottam egy nemkívánatos személyiségbe. Te éppen akkor fordultál be az utcába, ahol éppen voltam, amikor már azt sem tudtam, hogy merre menjek, vagy menjek-e egyáltalán tovább. Jól esett egyedül sétálgatni, és úgy éreztem te most csak púp lennél a hátamon. Csendben sétáltam tovább az úton, azt remélve, hogy nem veszel észre. Egy kisebb ideig ez működött is, aztán ráléptem egy mozgó csatornafedélre, majd a beton és a vas összecsapódása rám irányította a figyelmed. Először csak megfordultál, majd megálltál és figyeltél, én pedig csak tovább mentem, mintha nem ismertelek volna fel, és elfordítottam a fejemet oldalra. Te viszont felismertél.
- Ali? - kérdezted távolabbról, mire akaratom ellenére is odakaptam a fejem, te pedig gyors léptekkel odajöttél.
- Mit keresel te ilyenkor kint? Tudod te mennyi az idő? - kérdezted ingerülten.
- Nemtudom. Nem néztem már kábé 3 órája. - vontam meg a vállamat.
- Fél 1 van, és holnap iskola. - vontad fel a szemöldökét. Mi van veled?
- Nemtudom.. Csak sétálni akartam. Hát sétáltam.
- Jó, hazaviszlek. - fogtad meg a homlokod ingerülten.
- Hazatalálok.
- Neked meg mi bajod van? Ittál? Vagy szívtál valamit? Egyáltalán hol voltál? - kérdezted szinte üvöltve.
- Istenem te idióta, az égvilágon semmi bajom nincs! Nem ittam, és főleg nem szívtam semmit! Egyszerűen csak sétálni akartam ezért sétáltam. Picit elhúzódott a séta de jól esett. Különben sem kell rám vigyázni, nem vagyok 12 éves! - vágtam rá.
- Én azért hazaviszlek. - enyhültél meg, mikor tudatosult benned, hogy még mindig a régi vagyok, és mosolyogtál egyet, amire én is megenyhültem. Hiába ilyen a szerelem. Kikészít, és egyben úgy érzed élsz tőle. Vagy inkább hánysz. Részletkérdés. Aztán egyszer csak kézen fogtál és elindultunk haza. Ismétlem kézen fogva. A pulzusom újra az egekben, a pillangók akiket elaltattam most felébredtek, szóval úgy döntöttem ha ma nem akasztalak fel ezért téged, akkor soha. Egész úton csendben voltál. Amennyit láttam az arcodból, abból azt szűrtem le, hogy zavart, és bizonytalan vagy, és mintha folyamatosan agyalnál. Így inkább én is ezt tettem egész úton..

"És szépen lassan egyre több oldaladat ismertem meg.."

Aliccia

Episode 9.~

Kedves Castiel,
Emlékezz rám IX.


"Napról napra jobban beléd szerettem.."


Aznap este már nem mentél haza, inkább nálam aludtál. Félre ne értsd, mert nem történt semmi. Olyan volt, mintha Rosalyáék aludtak volna nálam. Csak számomra ők nem jelentettek többet egy barátnál, te viszont annál inkább.. Megígérted nekem, hogy hozol majd még nekem horrort, hogy edződjek egy kicsit, majd még hülyültünk, meg beszélgettünk egy ideig. Megtudtam rólad például azt, hogy a szüleiddel nagyon nem ápolsz jó viszont, de helyettesíti őket Lysander, akit testvéredként szeretsz. Aztán meséltél nekem az első barátnődről Deborah-ról. Elmondtál mindent róla. Milyen volt, mennyire szeretted, hogyan jöttetek össze, miért szakítottatok, és hogy te ezt hogyan élted meg. Nem volt könnyű számomra ezt végighallgatni, mivel nagyon szerettelek. Meséltél még arról, hogy miért viselkedsz úgy, ahogyan az iskolában, illetve a lógások miértjéről is. Azt mondtad, hogy a Deborah-val töltött idő alatt mindenkivel szemétkedtél, mert ő volt számodra az első, emiatt természetesen sokan megutáltak, és miután szakítottatok, nem tudtad már visszaépíteni a barátságokat. Egyedül Geroge, Rosalya, és Iris állt melletted. Így tehát folytattad azt, amit elkezdtél, és ha éppen olyan kedved volt, hogy nem akartad elviselni a lenéző szempárokat, inkább nem jöttél be, vagy egyszerűen csak hazamentél. Az orvosod persze mindenről tudott, hiszen elmesélted neki, így gyakran adott igazolást ilyen esetekben. Aztán én jöttem a mesében. Elmeséltem, hogy miként kerültem át a sulitokba. Hogy anyuékkal rengeteget vitatkoztunk, és úgy döntöttem elmegyek tőlük és hátrahagyva mindent önálló életet kezdek. Hogy azóta egyáltalán nem beszélünk anyuékkal, csak ha nagyon muszáj. Ünnepekkor és csak kényszerből megcsörren egyszer egyszer a telefon, de egyébként nem hívjuk egymást, csak nagyobb vészhelyzetkor. Majd valamilyen úton módon elaludtunk.
Reggel amikor felébredtem, azon kaptam magam, hogy a mellkasodon fekszem. Megpróbáltam óvatosan, nehogy felkeltselek odébb mászni, de nem volt könnyű úgy, hogy közben a kezed a derekamat karolta át. Mikor feljebb toltam magam egyszer csak megszólaltál. -
- Felébredtél? - kérdezted, mire elpirultam.
- Igen.. Bocsi.. - tartottam magam a kezemmel.
- Miért kérsz bocsánatot? - néztél végre rám, mivel eddig csukott szemmel feküdtél.
- Hát, hogy..Izé.. Amiért rajtad aludtam. Arra se emlékszem hogyan kerültem rád.. - erre csak elmosolyodtál.
- Szerinted probléma? Gondolom este alvás közben így helyezkedtünk el, mert így volt nekünk kényelmes. Ne aggódj már. - nevettél.
- Mióta vagy fent?
- Elég régóta. - vigyorogtál pimaszul.
- Mi? Tényleg? - ijedtem fel.
- Aha. Egy ideig figyeltelek, de aztán meguntam és pihentem. Nem akartalak felkelteni. De most már ha már így fent vagyunk. Elfogadok egy kávét. Meg elszívnék egy szál cigit.
- Jól van, legalább kvittek leszünk. - mosolyogtam.
Lementem megcsinálni a kávét, kerestem neked egy hamutálnak minősíthető valamit - jegyzem meg ez egy pohár lett -, majd bevittem mindent a nappaliba. Miután letusoltál, le is jöttél egy szál törölközőben, és leültél a kanapémra.
- Oké. Kapsz kávét, rágyújthatsz, együtt aludtunk. De nem gondolod hogy ez már kicsit intim? - húztam fel a fél szemöldökömet.
- Nem. Haver vagy, mit számít?
- Hát hogy mondjuk nem srác vagyok, hanem egy női haver.
- És téged zavar?
- Jó annyira nem, de érted.
- Ja. - biccentettél - Nem zavar akkor meg nyugi.
- Te tudod. - mondtam, mire rágyújtottál, majd felém tartottad a cigis dobozát. - Kérsz?
- Én még sosem gyújtottam rá. - mondtam.
- Azt kérdeztem, hogy kérsz-e, nem azt hogy próbáltad-e már. -vágtad rá, mire kivettél egyet és odaadtad a gyújtóval együtt.
- És hogyan kell..? - kérdeztem.
- Beszívod a szádba, majd veszel a szádon keresztül egy nagyobb levegőt, aztán kifújod. - mondtad.
Megpróbáltam meggyújtani, de elsőre nem tudtam letüdőzni, még köhögtem is kicsit. De pár próbálkozás után sikerült, és már nem is köhögtem. Az első cigim egy fekete Benson & Hedges volt. Készítettem reggelit, majd úgy döntöttünk ma megyünk el megvenni az új konyhakészletemet. Így tehát el mentünk körbenézni. Végül találtam a régihez hasonlót, amit meg is vettem. Te meg segítettél nekem hazacipelni, majd elköszöntél, mondván, hogy dolgod van, de megadtad a számod, hogyha segítség kéne, akkor el tudjalak érni. Én pedig miután megetettem Mistyt, kimentem sétálni egyet. A park felé vettem az irányt, és körbesétáltam keresni valami eldugottabb kis zugot magamnak, ahol tudok gondolkodni. Végül két bokor között a fűben telepedtem le. Mint mindig most is csak egy dologra tudtam gondolni. Rád. Csak rád és senki másra. Több mint 10 percet agyaltam rajtad, rajtam és rajtunk. Hosszas gondolatmenetemet csak az zavarta meg, hogy a jobb oldalamon lévő bokron keresztül megláttam egy vörös fejet. Rögtön feljebb ültem, és széthúztam a bokrot. Naná, hogy te voltál az. De mintha azt mondtad volna, hogy dolgod van. Egyből leesett mi lehetett az a sürgős dolog. Egy hosszú barna hajú lánnyal sétálgattál, a lány meg folyamatosan mosolygott, majd nevetett, majd megint mosolygott. És ezt játszotta folyamatosan, felváltva. Aztán nem messze tőlem leültetek egy padra. Mondanom sem kell ezután mik történtek. A lány ráhajtotta a válladra a fejét, majd arcon csókolt. Te meg ebbe belevörösödtél. Azt hittem ilyet te nem tudsz, vagy csak vagy nem képes rá. Ennyi szelídséget, és lágyságot ritkán látni tőled. A lány úgy kulcsolta rá a kezét a tiedre, mintha az tök természetes lenne, reflexből. Eleget láttam.. Felálltam és elindultam, és már akkor éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Még egyszer utoljára hátranéztem, és pechemre pont rám néztél. Teljesen bele a szemembe. Óvatos mosolyra húztam a számat, majd amikor éreztem az első könnycseppet végig gördülni az arcomon, egy nagy levegővétel kíséretében elfordítottam a fejemet, és egyre gyorsabb lépésekkel, már-már majdnem futva mentem haza. Minél hamarabb otthon akartam lenni. Hazaérve becsuktam az ajtót magam mögött és hirtelen teljesen tehetetlennek éreztem magam. Neki én tényleg nem lehetek több egy barátnál. Ez ma bebizonyosodott, és ezt semmi sem tudná és senki sem tudná cáfolni. Nagy, és nehéz levegővételekkel és sírva csaptam fel a füzetemet, és újra nekikezdtem egy dalnak. Csatolom az refrénjét..:

There's only hate,
There's only tears,
There's only pain,
There is no love here.
Oh, what will you do?
There's only lies,
There's only fears,
There's only pain,
There is no love here.

Mivel teljesen kikészültem, és egyedül akartam lenni, így volt elég időd arra is, hogy kottát írjak hozzá. Mikor teljesen elkészültem vele ráérősen arrébb raktam a füzetemet a gitárommal együtt és leültem a kanapémra. Misty, mintha megérezte volna, hogy problémám van, felmászott az ölembe és összekuporodva kis gombóccá dorombolni kezdett. Sírva mosolyodtam el, és simogatni kezdtem. Egyik kezemmel simogattam, másikkal pedig felhívtam Rosalyát. A negyedik jelzésre vette fel.
- Igen?
- Szia Rosalya, Lica vagyok. Ráérsz most?
- Hát nem éppen, de ha fontos akkor persze.
Erre nem válaszoltam. Mivel gondolom Leighel volt, nincs szüksége arra, hogy a szerelmi problémáimmal zaklassam őt. Már éppen mondani akartam, hogy nem fontos, majd beszélünk, mikor megszólalt.
- Mindjárt ott vagyok, sietek.
Ezzel rám is rakta a telefont. Nem hazudott bő 25 perc múlva kopogtak. Kinyitottam az ajtót és beengedtem. Ő persze mit látott? A szétsírt fejemet. Semmi mást. Óvatosan leült mellém, és nem nézett rám. Pár percig néma csendben ültünk, amikor megkérdeztem.
- Te tudtad?
- Nem. Pont akkor láttam, amikor hívtál.
- Nem tudom, hogy mit mondjak, vagy hogy mihez kezdjek..
- Én sem, erre nem számítottam.
- Legalább ismered?
- Igen. De biztos, hogyha legalább egy kicsit is belegondolsz, akkor te is tudod, hogy ki volt az.
- Deborah? - kérdeztem.
Rosalya pedig csak bólintott egyet, amikor kopogtak. Komótosan odamentem az ajtóhoz, és belenéztem a nagyítóba.
- Rosalya. - suttogtam, mire ő rám nézett. - Ő az!
- Ki ne nyisd! Szétsírtad a fejed!
- De akkor meg mi a francot csináljak?
- Menj fel a fürdőbe! Majd én kinyitom! Ki ne gyere, amíg fel nem megyek hozzád!
Erre csak bólintottam és felsiettem. A fürdőben nem volt semmi tennivalóm, szóval csak idegesen járkáltam fel s alá. Hirtelen egy nagyobb csapódást hallottam.
Rosalya részletesebb elmesélése alapján ez a beszélgetés zajlott le köztetek:
Kinyitottam az ajtót, és Castiel vörös fejjel állt előttem idegesen, a körme melletti bőrdarabokat harapdálva. Mikor meglátott engem, meglepődött.
- Alicciát keresem. Ő itt van? - nézett be mögém, de természetesen nem talált senkit.
- A fürdőszobában van, én is nemrég jöttem.
- Beszélni akarok vele.
- Miért?
- Mert!
- A legjobb barátnője vagyok. Úgyis mindenről tudok. - fontam karba a kezem.
- Akkor válaszolj te! Mit érez irántam? - tárta szét a karját.
- Semmit! Miért hiszi mindenki ezt?
- Azért mert.. Nem tom'! De amikor a parkban meglátott Deborahval olyan volt, mintha sírna!
Erre nem tudtam mit mondani. Válaszra nyitottam a számat, de végül nem mondtam semmit, mert bármit is mondtam volna, az valószínűleg csak rontott volna Lica helyzetén. Castiel ingerülten járt-kelt, majd egyszer csak egy nagyobbat vágott a falba, és idegesen elviharzott. Bezártam utána az ajtót, és felsiettem Licához.
Hát igen. Nem éreztem a legjobban magam miután megtudtam hogy mit beszéltetek..
Végre lépteket hallottam felfelé, majd kopogtak. Kinyitottam az ajtót, és Rosalyaval találtam szembe magamat.
- Mi történt? Mi volt az a csapódás? - kérdeztem, mire Rosalya a fejét rázta.
- Elárultad magadat, én pedig nem tudtam mit mondani..
- Én? Mivel?
- A parkban. Már ott sírtál. Látott.
- Kitalálok valamit. Nem tudhatja meg..
Ekkor előkaptam a mobilomat, és gondolkodás nélkül ütöttem be a számot..

"Belegondolni is nehéz számomra, az ezután következő időszakra.."

Aliccia

Episode 8.~

Kedves Castiel,
Emlékezz rám VIII.


"Még jobb is, hogy ez tisztázódott nemde bár?"


- Hát izé. Nem teljesen. - mondtam összezavarodva.
- Szóval nem teljesen. - fürkésztél - Akkor miért van az, hogy az arcod színe teljesen megegyezik a hajadéval?
- Egy ilyen szituációban ezen ne csodálkozz! - vágtam rá. - Nem vagyok beléd zúgva!
Erre a mondatomra először meglepődtél, majd az arcod megenyhült, aztán elmosolyodtál, és nevetni kezdtél.
- Nem is értem miért hittem ezt el. - nevettél továbbra is, majd közelebb lépve megborzoltad a hajam, és nevetne tovább indultál az ajtóhoz. - Még jobb is, ez őrület. - nevettél még mindig.
- Ezt most nem értem. Mi lenne ha beléd lennék totálisan esve? - vontam fel a szemöldököm.
- Semmi, csak fura lenne. Most komolyan Al. Nálad jobb fej csajt nem ismerek, maradjunk már meg haveroknak nem? Gondolj már bele. Te meg én. Együtt. Egy párként. - mosolyogtál.
- Még mindig nem értem. Nem találok benne semmi kifogásolhatót..
- Jó, lehet én sem találnék benne, csak fura lenne. Olyankor annyi a barátságnak. - vontál vállat.
- Az lehet de.. Mindegy. - mosolyogtam kínosan.
- Na megyek leviszem sétálni Démont. Nem jössz? - kérdezted engem fürkészve.
- Nem. Én inkább most.. Asszem én inkább.. Dolgom van, majd legközelebb.. - erőltettem magamra egy újabb mosolyt.
- Jól van, te tudod. Na csá! - köszöntél el, majd kimentél.
Abban a pillanatban annyi érzés kavargott bennem. Rengeteg. Hirtelen lerogytam a földre és először csak halk zokogásban törtem ki, majd azt egy elég intenzív sírás váltotta fel. Teljesen egyedül éreztem magam. Azok az apró kis jelek, amiket mutatott azt tükrözték, hogy valami benne is van, nem pedig ezt. Amikor elestünk, vagy az öleléseknél, meg a fodrásznál.. Mind csak a pillanat lett volna? Akkor ennyi? Számomra ő mindig csak egy barát lehet? Nem akarok ebbe beletörődni. Ezekre nem fogok választ kapni. Legalábbis tőle nem.. Ekkor pedig megcsörrent a telefonom. Szipogva vettem fel.
- Igen? - kérdeztem.
- Szia Lica! Rosalya vagyok, átugorhatok?
- Persze gyere.. - mondtam kedvesen.
- Valami baj van? Fura a hangod..
- Hát. Mindegy. Nem fontos. - mosolyogtam a telefonba.
- Dehogynem! Engedj be, itt állok a kapud előtt!
- Ó. - nevettem - Máris.
Majd letettem a telefont, és kinyitottam, szétbőgött fejjel az ajtómat.
- Aliccia! Mégis mi a franc történt? - kérdezte aggódva, majd besietett az ajtón, én pedig becsuktam utána, és ismét a földön találtam magam. Rosalya a lehető legtöbb higgadtsággal kérdezgette mi a baj, és beletelt pár percbe, mire megnyugodtam és megtudtam szólalni.
- Castiel.. Valaki elmondta neki. Elmondott neki mindent! Én csak bennetek bíztam meg. De nem tudnám elképzelni, hogy ti lettetek volna! Az lehetetlen! - zokogtam.
- Mert nem is mi voltunk. Viszont láttam beszélgetni négyszemközt Ambert és Castielt. Amber csak gyaníthatta a dolgokat, és amit ő levett azt adhatta át neki. Szerintem tőle tudhatja.. - simította meg a vállamat.
- Mindegy, mert letagadtam Castielnek. Ő pedig csak nevetett egyet, hogy nem is hitte volna el, mert az lehetetlen. Mert mi barátok vagyunk. És nem tenne tönkre egy barátságot... Miért szerettem bele?
- Ó drágám.. Castielnek ez az egész helyzet új. Tudod nem rég volt az a másik...
És elmesélt mindent róla. Az ő nevére tökéletesen emlékszem, és azt hiszem sose fogom tudni rendesen elfelejteni. Úgy hívták, hogy Deborah. De most nem ez jön a történetünk időrendjében szóval én pedig türelmesen végighallgattam Rosalyat.. Így már kicsit jobban értettem, vajon miért nem akarhatsz kapcsolatot jelenleg. De hogy tudnám neked azt bizonyítani, hogy én egyáltalán nem olyan vagyok?
- Köszönöm Rosalya, hogy ezt elmondtad. Kicsit jobban vagyok, de még mindig fáj ez az egész. Nagyon megszerettem.. Még egy dalt is írtam.. - motyogtam Rosalyanak.
- Dalt írtál? - kerekedett el a szeme. - Mindenképpen hallani akarom!
Elővettem a félredobott dalszöveget, a félig kész kottát, és a gitárt, majd elkezdtem énekelni és játszani Rosalyanak. Közben pedig meg is lett a dal vége kottában is.
- Jesszusom! Figyu, van egy zenekaja a sulinak. Muszáj csatlakoznod! Fel is hívom Lysandert!
Elkezdte elővenni a telefonját, mikor félbeszakítottam.
-Ne! Castiel legjobb barátja, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne!
És kopogtak. Mi van már? Komolyan átjáróház lett a házamból? Ajtót nyitottam, és ismét te álltál az ajtómban. Egy perc nyugtom nincs tőled az utóbbi időkben.
- Na mizu? - kérdezted.
- Hát igazából semmi.. - néztem rád furán.
- Akkor bejövök. - vontad meg a vállad és beléptél, én pedig sietve elmutogattam Rosalyanak, hogy tegye félre a cuccokat. Szerencsére csak 2x mutogattam el, mire sikerült felfognia, és elvitte a nappaliból. Csak az a gáz, hogy észrevetted.
- Ne vidd el Rosalya! A gitárt kérem! - szóltál oda neki.
- Öhm. Tessék. - nézett kérdőn, majd a gitárt odaadta, de a lapokat elrakta. Szerencse!
- Ali nem játszol valamit? - nyújtottad felém.
- De mégis mit? - kérdeztem meglepődve.
- Victim Effect - Alice Alice. - vigyorogtál. - Tudom, hogy ismered, rajta van a lejátszási listádon. - biccentettél a telefonom felé. - Láttam.
- Jó. - nyújtottam ki a nyelvemet, majd nekiláttam.
Gitárkísérettel elénekeltem a dalt, mire mind a ketten elég megilletődött fejjel bámultatok rám. Én pedig ebbe teljesen belevörösödtem.
- Nem hittem volna, hogy ilyen jó hangod van. - néztél meglepődve rám.
- De nekem nincs.. - kezdtem volna, mikor közbeszólt.
- Dehogy is nincs! - vágtad rá - Köztünk a helyed basszus! Királyul játszol és énekelsz. Lysander is száz hogy kicsattan majd! - mondtad boldogan.
- Ugye? Én is ezt mondtam neki! - mondta Rosalya.
- De én nem akarok bandában játszani! Még nem! Adjatok időt amíg én érzem úgy, hogy megfelelek jó?!
- Jó. - mosolyogtál, amibe megint belevörösödtem. Hogy lehet ilyen helyes?
- Na asszem nekem most mennem kell.. - mondta Rosalya, majd észrevehetetlenül, csak felém kacsintott egyet.
- Jó de.. - kezdtem.
- Nincs de, Leigh vár engem. Sziasztok! - köszönt el mosolyogva, majd kiment.
- Csak ketten maradtunk. - mondtad.
- Ja, aha. - mondtam.
- Van valami jó horrorfilmed?
- Csak egy, de még sosem láttam azt sem.
- Nem láttál még horrort?
- Nem. - ráztam a fejem.
- Mid van? - kérdezted.
- Démonok között. - mondtam.
- Akkor tedd be, nézzük meg.
- Csak fent van TV, a hálószobámban.. - mondtam elvörösödve.
- Akkor ott nézzük, nem mindegy? -mondtad, majd elindultál felfele, én pedig utánad.
Bekapcsoltad a TV-t, meg a DVD lejátszómat, én meg addig elővettem neked a filmet, majd mikor előkészítettél mindent elindítottad. Az elején még nem annyira féltem, de mivel nem mertem hozzád közelebb menni, ezért a kispárnámat szorongatva néztem a filmet, hogyha megijednék, a szemem elé ránthassam azt. Az első kettőnél, még nem vetted észre, de a harmadik résznél, amikor nagyon megijedtem, kedvesen felém nyújtottad a kezed.
- Gyere már ide, nem kell félned. Ez csak egy film. - mosolyogtál, mire nagyokat dobbant a szívem, én pedig elvörösödve megfogtam a kezed, mire magadhoz húztál és átkaroltál. Mélyen belül tudtam, hogy ez egy baráti gesztus volt tőled, de akkor ott úgy akartam érezni, hogy nem azért tetted, mert egy barát vagyok, hanem mert az a lány, akit szeretsz. És akkor ez pont elég volt nekem..

"Napról napra jobban beléd szerettem.."

Aliccia