Episode 10.~

Kedves Castiel,
Emlékezz rám X.


"Belegondolni is nehéz számomra, az ezután következő időszakra.."


- Igen? - szóltál a telefonba.
- Szia, Lica vagyok.
Nem válaszoltál csak vártál. Kis idő után újra megszólalt.
- 5 perc és ott vagyok.
És letetted. Rosalya úgy döntött nem marad, mert nem akar zavarni, és elmondása szerint ezt amúgy is kettesben kell lerendeznünk, meg Leighnek is megígérte, hogy siet vissza hozzá így tehát elment. Nem sokra rá kopogtak. Amikor kinyitottam te álltál velem szemben. Nem szóltál semmit, csak bejöttél. Miután bezártam az ajtót veled találtam szemben magamat.
- Lica ezt tisztáznunk kell.. - erre természetesen kérdőn néztem rád, mintha nem érteném miről is beszélsz.
- Mit is?
- Hát ezt az egészet. Kettőnket..
- Nem egészen értem, mivel egyszer ezt már tisztáztuk..
- Hogyan?
- Mondtam, hogy nem vagyok beléd esve. - mosolyogtam. Erősnek kellett tűnnöm, hogy ezek után mindent elhiggyen, amit mondtam neki.
- De a parkban.. - nem hagytam, hogy végig mondja.
- A park csak egy félreértés volt. Anyuékkal beszéltem telefonon, és volt egy kisebb vitánk. Rosszul érintett. Ennyi. - vontam meg a vállamat. Te elég bizonytalannak és idegesnek tűntél, szóval elmosolyodtam. - Ha szeretnélek, arról tudnál.
- Biztos? - kérdezte.
- Tuti biztos. - mosolyogtam.
Erre te hirtelen odajöttél hozzám, és átkaroltál.
- Nem akarom tönkre vágni a barátságunkat. Túl sok barátot veszítettem már el, és nem egy ilyen miatt akarok még egyet elveszíteni..
- Nem fogsz még egyet elveszíteni. Emiatt tényleg nem. - erősítettem meg azt, amit mondott, majd gyengéden megveregettem a vállát, közben pedig belülről ordítottam. De egy kis hazugság még belefér nem? De.
Mesélt nekem egy kicsit Deborahról, aztán hazament. Egyből előkaptam a füzetemet. Csatolom a refrént:

No, I don't wanna be sad,
I don't wanna be sad, sad, sad, no more!
And I know, some days will be bad,
But I don't wanna be sad, sad, sad, no more!

Megint csak egyedül voltam, és jobb dolgom nem akadt, így a kottát is sikerült elkészítenem hozzá. Ezután párszor megint lejátszottam, majd elraktam a cuccaimat. Amikor ránéztem az órámra azt mutatta, hogy már fél 8 van. Úgy döntöttem lefekszem aludni.
Másnap reggel viszonylag hamar elkészültem. Fürdés után feltettem egy kevés sminket felöltöztem, megetettem Mistyt, de már csak kevés időm maradt, így felkapva a pénztárcámat, inkább iskolába menet vettem magamnak egy kávét. A kávézóból ahogy kijöttem egyből kivel találtam szemben magam? Vele. Mármint nem. Kivételesen nem veled, hanem vele. Deborahval. Gyorsan megfordultam és elindultam a suli irányába. Hála az égnek nem volt probléma, ráadásul társaságom is akadt, mert a buszon összefutottam Arminnal és Alexyvel, akik egész szórakoztató társaságot nyújtottak. A suliba beérve lepakoltuk a cuccunkat és a teremben egy nagyobb kört alkotva társalogtunk.
- Hé Lica. Jobban vagy? - kérdezte Rosalya közelebb hajolva hozzám, mire csak óvatosan bólintottam egyet, ő pedig elmosolyodott.
- Láttátok a faliújságot? Suli bált hirdetnek! - rontott be Amber a terembe.
- Az még hagyján, de új osztálytársunk lesz! Megint! - kuncogott az egyik csatlósa.
- Remélem valami helyes pasi, nem pedig egy ilyen okádék, mint ez. - nézett rám undorodva a másik.
- Gondold meg kétszer, hogy kivel és hogyan beszélsz utánfutó! - álltam elé, mire "hümmögött" párat, majd visszaállt a barátnője mellé. - Egyet ütök, kettőt borulsz, ha nem szállsz le rólam a barátnőiddel.
- Hah. Gyertek, menjünk innen, a sok stressztől megizzadok, és lefolyik a sminkem! - nyávogta Amber, majd kicsattogott a kis pártfogóival a folyosóra, én pedig visszaültem a padunkra.
- Szóval bál. - gondolkodott Rosalya, mire Viola ijedten nézett rám.
- Szóval bál. - vontam meg a vállam.
Sokunknak fel sem tűt, hogy Alexy kiment a teremből, majd visszajött, és már mondta is a látottakat.
- Először is. A bálba csak az mehet, akinek van partnere és ruhája.
- De jó. - húztam el a számat.
- Másodszor pedig, mit keres Deborah a suli területén? - kérdezte.
- Hogy mi? - emeltem fel talán a kelleténél jobban a hangomat. Hupsz. De szerencsémre nem csak én, Rosalya és Lysander is ugyan így reagált. Meglepetésemre még Iris is idegesen motyogott.
- Deborah. Itt. A suliban. Megint. - mondta el újra, hátha felfogjuk.
És akkor ott leesett nekem minden. Te és Deborah újra egy párt fogtok alkotni, és az új osztálytársunk nem más, mint ő. A bálba is valószínűleg együtt mentek majd, és minden bizonnyal annyi a barátságunknak is. Nem csak elveszítettem az esélyemet arra, hogy valaha is együtt lehessek veled, de még a barátságunk is tönkre fog menni. Szuper.
A padról leültem a székemre, majd rádőltem a padomra, amikor bejöttetek.
- Sziasztok! - szólt oda mindenkinek 1000 wattos vigyorral az arcán Deborah, páran biccentettek egyek, a legtöbben viszont rá se rántottak. Mögötte bejöttél te is, így már bizonyos volt az, hogy együtt jöttetek. Mikor felemeltem a fejemet pont rád néztem és találkozott a tekintetünk. Nem akartam sokáig a szemedbe nézni, nagyon szarul éreztem magamat, szóval inkább visszadőltem a padra. A bál dátuma péntekre van kiírva. Kedd van. Elhatároztam. Nem fogok menni. A mai napom határozottan rossz volt. Az osztály ahogy megtudta, hogy bál lesz, elkezdett készülődni. Például fiúk meghívták a lányokat, a lányok pedig csapatostul mentek ruhát bérelni, illetve vásárolni. Az udvaron végre kicsit egyedül lehettem. Vagyis csak akartam.
- Szia. - ült le mellém Lysander.
- Szia. - mosolyogtam rá, és tettem el a könyvemet.
- Kivel mész a bálba?
- Senkivel. Nem megyek. - vontam vállat, mire láttam, hogy eléggé meglepődött.
- Hogy-hogy? Nem Castiel hívott el?
- Nem. Gondolom ő Deborahval megy. - mosolyogtam.
- Attól még, hogy visszajött, nem lesz minden a régi. - mondta kedvesen, mintha biztatni akarna.
- Láttam őket együtt. És a világért sem választanám szét őket. Összeillenek, akkor legyenek együtt. - vontam ismét vállat mosolyogva.
- Akkor gyere velem. - vágta rá.
- Veled? - néztem rá.
- Persze, miért ne? Baráti gesztus. Biztos ott akarsz lenni. - mosolygott.
- Nem feltétlen. Nem vagyok tömeglány. Nekem jó az is, ha péntek este chipset eszek, és TV-t nézek. - nevettem.
- Na gyere. Jó lesz. - mosolygott ő is
- Rendben, de..Miért hívtál el?
- Baráti gesztus. - vont vállat, majd megsimította a vállamat, és bement.
Utolsó óra utánra már nagyjából meg is voltak a párok. Alexy felkapta a vizet, hogy miért kell partnert hívni a bálba, de miután megnyugodott kedvesen elhívta magával Violát. Nathaniel Melodyval, Armin Kimmel, Rosalyaval Leigh, Irissel pedig valami sport tagozatos diák, azt hiszem Peter ment. Amberrel valami Dakota nevű srác, akiről még életemben nem hallottam. Suli után természetes volt, hogy letámadtak Rosalyáék, hogy menjek el velük ruháért. Egyrészt nem volt jobb dolgom, másrészt választásom se, mert ha nemet mondtam, akkor az volt a válasz, hogy akkor is elmegyek. Rosalya nagyon örült a hírnek, hogy Lysanderrel megyek, én viszont teljesen kétségbeestem. Lysanderről lerí, hogy elegáns a stílusa, de akkor hogy néznék már ki mellette egy ruhában? Ki kell találni valamit, ami illik hozzá, de hozzám is. Végül nagy nehezen mindenkinek sikerült ruhát találni. Hazafele menet belefutottam a két legnemkívánatosabb személybe. Belétek. Te biccentettél egyet felém, Deborah pedig végignézett rajtam, majd rám se hederített.
- Sziasztok. - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Szia Vörös. - vigyorogtál.
- Szia. -mondta nyávogva Deborah, majd erősebben kapaszkodott beléd, amire én felhúztam az egyik szemöldökömet.
- Asszem nekem itt most nincs semmi keresnivalóm, és dolgom sem, szóval én továbbállok. - mondtam, majd elindultam tovább.
- Várj! Épp a parkba tartunk, nincs kedved jönni? - szóltál utánam.
- Nincs. - vágtam rá, és elindultam hazafele.
A furcsa az, hogy most nem sírtam. Viszont amire végképp nem számítottam az az, hogy megjelentél nálam 2 óra múlva. Kinyitottam az ajtót s egyszerűen ott álltál. Nem elég, hogy folyamatosan a fejemben jársz, még zaklatsz is. Karba font kézzel, fél szemöldökömet felvonva álltam a nyitott ajtóban veled szemben.
- Óhaj, sóhaj?
- Azon kívül, hogy nem értem mi a problémád, semmi. - vágtad rá.
- Azon kívül, hogy elhanyagolod a barátaidat, értem ezalatt Lysandert is, semmi problémám sincs. - vágtam vissza. - De ez a te életed, ha most ezt érzed fontosnak akkor menj. - mosolyogtam erőltetetten.
- Kivel mész?
- Hova?
- A bálba.
- Előbb te mond meg. - vágtam rá.
- Deborah.
- Gondoltam. Lysander. - vontam meg a vállam.
- Lysander? - lepődött meg.
- Miért? Baj?
- Nem, csak meglepődtem. - mosolyogtál, mire én elkaptam a tekintetem.
- Bejöhetek? - kérdezted a fejedet vakargatva, erre azért picit megenyhültem, és bólintottam egyet.
Leültünk, és beszélgettünk. Elmondtad, hogy furcsa neked ez az egész helyzet, hogy visszajött az exed, és megint veled lehet. Én persze meghallgattam, de nem nagyon tudtam mit mondani, mivel szeretlek. Aztán elköszöntél és hazamentél. Én pedig egyedül maradtam. Elgondolkodtam Lysander kedvességén.. Vajon mi vehette rá arra, hogy elhívjon? Talán inkább az, hogy te le se szarsz minket. Ez mondjuk már több, mint valószínű..
Suliban másnap megint nagy kavarodás volt, a többi osztályban is, hogy ki kivel megy. De akinek nem volt párja elhívott valami külsőst, szóval végül szerintem megoldódott. Akinek meg nem, azt sajnálom, bár mondjuk nem éppen zokogtam volna a szobámban, hogyha nem tudok elmenni a bálba, mert esetlegesen nem hívnak el. Mivel én semmiképp nem hívnék el fiút, így ha Lysander nem "szánt" volna meg, valószínűleg ilyen tipikus szingli estét tartva hizlaló nasikat rágcsálnék miközben sorozatokat nézek. Ezen elég szépen elgondolkodtam a szekrényem előtt állva, miközben a táskámat pakoltam be, mondván, hogy megindulok hazafele, amikor valaki megköszörülte mögöttem a torkát, mire megfordultam és Lysander állt velem szemben.
- Szia. - mosolygott rám.
- Szia. - viszonoztam a mosolyát.
- Figyelj. Castiel valami olyasmit motyogott, hogy tegnap segítettél neki ráébredni arra, hogy nem csak Deborah létezik a világon. Ezt én köszönném meg helyette, mert ő nem fogja szóvá tenni. - mondta kedvesen, mire picit zavarba jöttem.
- Hát. Természetesnek vettem szólni ezért az egészért neki. Szóval izé. Semmiség. - mosolyogtam.
- Nehéz természet tudom, de aki képes elfogadni őt, azt nagyon megbecsüli.
- Elhiszem. - mosolyogtam.
- Néztél már ruhát?
- Igen, találtam is.
- Alig várom, hogy láthassam. - mosolygott, majd közel hajolt és a fülembe suttogott - Ha olyan amilyenre gondolok, akkor Castiel is kikel magából. - majd mosolygott egyet, és rám kacsintott, mire elvörösödtem.
- Honnan..?
- Titok édes, titok. - nevetett fel lágyan, majd elindult véleményem szerint haza.
Basszus. Ha ő tudja, akkor ki tudhatja még? És ő honnan tudhatja? Rosalya? Végül is a bátyával jár.. Nem, Rosa sose mondaná el senkinek, erre a nyakamat teszem. Mint ahogy Iris sem. Egyszerűen látszódna? Az sem lehet, Castielt ismerve akkor már rég elmondta volna, hogy tudja, vagy valami. Bár már rákérdezett. Jézusom. A szívem felvette a leggyorsabb tempóját, amit tudott, én pedig a mellkasomhoz kaptam és megszorítottam a pólómat. Ez nem történhet meg. Nem tudhatja. Lehetetlen. Beleőrülök abba, hogyha tudja. Ennek utána kell járnom. Felkaptam a táskámat és a lehető leggyorsabban hazafele indultam. Végül leraktam otthon a táskámat, és úgy döntöttem kimegyek kiszellőztetni a fejemet. Nem tudom pontosan mennyit voltam kint, azt tudom, hogy teljesen besötétedett, és én csak gyalogoltam mindenfele. Nem foglalkoztam vele, hogy mennyire lehetek messze az otthonomtól, vagy azzal, hogy vajon merre lehetek jelenleg, csakis azzal foglalkoztam, hogy sétálhassak, és megnyugtassam magam, ha csak egy picit is, de lassuljon a pulzusom, és a gyomromban lévő lepkéknek minimum a fele szundikáljon úgy 2-3 órán át. Aztán azon kaptam magamat, hogy megálltam. Megálltam mert nyugodt voltam. Megálltam mert azt éreztem jó döntésnek. Hideg volt, így a karjaimat dörzsölgetve elindultam hazafele. Fogalmam sem volt, hogy merre lehet a hazafele, csak mentem, mert jól esett. Egy kis idő múltán belefutottam egy nemkívánatos személyiségbe. Te éppen akkor fordultál be az utcába, ahol éppen voltam, amikor már azt sem tudtam, hogy merre menjek, vagy menjek-e egyáltalán tovább. Jól esett egyedül sétálgatni, és úgy éreztem te most csak púp lennél a hátamon. Csendben sétáltam tovább az úton, azt remélve, hogy nem veszel észre. Egy kisebb ideig ez működött is, aztán ráléptem egy mozgó csatornafedélre, majd a beton és a vas összecsapódása rám irányította a figyelmed. Először csak megfordultál, majd megálltál és figyeltél, én pedig csak tovább mentem, mintha nem ismertelek volna fel, és elfordítottam a fejemet oldalra. Te viszont felismertél.
- Ali? - kérdezted távolabbról, mire akaratom ellenére is odakaptam a fejem, te pedig gyors léptekkel odajöttél.
- Mit keresel te ilyenkor kint? Tudod te mennyi az idő? - kérdezted ingerülten.
- Nemtudom. Nem néztem már kábé 3 órája. - vontam meg a vállamat.
- Fél 1 van, és holnap iskola. - vontad fel a szemöldökét. Mi van veled?
- Nemtudom.. Csak sétálni akartam. Hát sétáltam.
- Jó, hazaviszlek. - fogtad meg a homlokod ingerülten.
- Hazatalálok.
- Neked meg mi bajod van? Ittál? Vagy szívtál valamit? Egyáltalán hol voltál? - kérdezted szinte üvöltve.
- Istenem te idióta, az égvilágon semmi bajom nincs! Nem ittam, és főleg nem szívtam semmit! Egyszerűen csak sétálni akartam ezért sétáltam. Picit elhúzódott a séta de jól esett. Különben sem kell rám vigyázni, nem vagyok 12 éves! - vágtam rá.
- Én azért hazaviszlek. - enyhültél meg, mikor tudatosult benned, hogy még mindig a régi vagyok, és mosolyogtál egyet, amire én is megenyhültem. Hiába ilyen a szerelem. Kikészít, és egyben úgy érzed élsz tőle. Vagy inkább hánysz. Részletkérdés. Aztán egyszer csak kézen fogtál és elindultunk haza. Ismétlem kézen fogva. A pulzusom újra az egekben, a pillangók akiket elaltattam most felébredtek, szóval úgy döntöttem ha ma nem akasztalak fel ezért téged, akkor soha. Egész úton csendben voltál. Amennyit láttam az arcodból, abból azt szűrtem le, hogy zavart, és bizonytalan vagy, és mintha folyamatosan agyalnál. Így inkább én is ezt tettem egész úton..

"És szépen lassan egyre több oldaladat ismertem meg.."

Aliccia