Emlékezz rám XVIII.
"Megfogadtam, hogy veled maradok. Hát így is teszek. Ne hagyd, hogy legyőzzön egy kis amnézia. Itt vagyok, veled küzdök. Szeretlek."
Reggel kisimultan ébredtem, kicsit bóbiskolva nyitogattam szemecskéimet és gyönyörű látvány tárult elém, mikor kiélesedett a látásom. Ott feküdtél félmeztelenül, a jobb kezemet ölelve és édesen szuszogtál. Megpróbáltam a lehető leghalkabban és a legkevesebb mozdulattal kihúzni alólad a kezem, ami többé kevésbé sikerült is, majd egy puszit nyomva a homlokodra halkan lementem a konyhába. Lefőztem egy adag kávét, és a nappaliban csatlakoztam a híreket néző anyuékhoz. Lehuppantam a kanapéra és rágyújtottam.
- Jóreggelt - mosolygott rám anyu, majd apu is odapillantott.
- Calire elmesélte a történeteteket. Nem is tudtam hogy dalokat írsz. - mondta apu.
- Ez célzás szeretne lenni? - kérdeztem vissza
- Csak egy pici - hunyorított mosolyogva apu, én pedig elővettem a gitárom és a dalaim. - különleges kívánság?
- Én nagyon szeretném hallani azt, amivel Castielnek szerelmet vallottál - csillant meg anyu szeme.
- Kérésed számomra parancs. - nevettem és elkezdtem játszani a Kiss me like nobody's watching-ot
Anyuék érdeklődéssel hallgatták, csillogó szemekkel a dalomat, apum láttam a meglepődöttséget, és a szomorúságot, hogy nem tudott erről hamarabb. A lépcsőn észre vettelek, ahogy lassan jössz le, kicsit még kómásan, megtörlöd a szemed ásítva, majd nekidőlsz a falnak az alján és karba tett kézzel mosolyogva nézel rám. A refrénnél elvörösödtem, ahogy beugrottak a koncertről a képek, és lesütöttem a szemem, majd újból rád tekintve elmosolyodtam magam.
A dal végén megtapsoltál, anyuék pedig a döbbenettől nem tudtak megszólalni sem. Szép lassan leültél az egy személyes kanapémra, majd fürkészve nézted anyuékat.
- Kicsim, csodálatos hangod van. Nagyon tehetséges vagy.
- Nem gondoltál rá, hogy kezdesz valamit a zenéléssel? - kérdezte apu.
- Nem igazán. Az iskolai bandával játszok, de nem szeretnék komolyan zenéléssel foglalkozni. A rendezvény szervezői pályát szeretném majd elvégezni. - mosolyogtam apura.
- Rendezvény szervező? - hüledezett - Bár többet beszélnénk. Olyan keveset tudunk rólad. Pedig a lányunk vagy..
- Igen tudom. Remélem végre eljött a béke időszak. - mosolyogtam kedvesen rájuk, miközben eltettem a gitáromat és a dalaim.
- És te Castiel? Mik a terveid? - kérdezte anyu
- Én maradok a zenélésnél. Gőzöm nincs mit csinálhatnék és az ég világon semmi nem érdekel, ebben meg jó vagyok szóval miért ne legyek egy rock bandában? - vontál vállat.
- Egy kis lázadói jövőkép sosem árt. - nevetett anyu - Talán még szükséges is.
- Lehet - kacsintottam rád, te meg úgy tekintettél rám, mint aki azonnal szét tudna szedni.
Még csak pár napja vagyunk együtt, és nem is akarom még szóba hozni a kényesebb témákat. Jó 18 évesek vagyunk, te 19 és idén végzünk a gimiben. De én még sosem voltam egy fiúval sem. Sőt előtted még csak barátom sem volt. Nem is érdekeltek a fiúk. Így tehát minden téren te vagy nekem az első. És remélem az utolsó is.. Bár igaz, még korai ilyet mondani. Fejemet megrázva zökkentem vissza a valóságba, te pedig még mindig engem néztél, amibe teljesen belevörösödtem. Szerencsére megcsörrent a telefonom.
- Igen?
- Szia Lica, van kedved kijönni a parkba piknikezni? - szólt bele Rosalya.
- Persze, de itt van velem Castiel is.
- Jöjjön ő is, ez nem volt kérdés. - nevetett fel. - jön majdnem mindenki. Még Nathaniel is.
- Rendben. Mikorra?
- Egy fél óra múlva ott leszünk!
- Mi is, szia. - mosolyogtam, majd letettem. - Castiel, Rosalya mondta, menjünk ki hozzájuk a parkba. Fél óra és kint lesznek ők is.
- Felőlem. - biccentettél. - Kik lesznek?
- Állítolag majdnem mindenki, és Nathanielt is hívták.
- Nathanielt? Akkor nem megyek. - borzongtál meg.
- Ne máár. Tudom, hogy nem feltétlen jöttök ki annyira hú de jól, de igazán eljöhetnél egy esélyt adni ennek a pikniknek. - szomorodtam el.
- Jó, de jön démon is. - vigyorogtál
- Had jöjjön. - legyintettem, majd felsiettem felöltözni.
Nagyjából 10 perc alatt sikerült felöltöznöm, majd Misty megetetése után belebújtam a cipőmbe, te pedig már az ajtóban vártál rám. Kilépve az ajtón, rákulcsoltad a kezemre a kezeidet, majd elindultunk a parkba.
Eltartott egy 15 percbe mire megtaláltuk Rosalyaékat, de az a lényeg, hogy meglettek. Tényleg majdnem mindenki ott volt, engem pedig rájuk nézve elöntött a melegség. Egy igazán értékes baráti társaságba csöppentem, ami nagyon boldoggá tett. Rosalya a nevemet kiáltva integetett, hogy menjünk közelebb hozzájuk, én pedig felpillantottam rád, majd elindultunk hozzájuk, és helyet is foglaltunk a pokrócon.
- Rosalya nem csak azért hívta össze a csapatot, mert piknikezni támadt kedve, hanem valami ötlete is támadt. - mondta Nathaniel, mire te felhúztad a jobb szemöldököd.
- Pontosaaaaan. Beszéltem az igazgató nővel, és mivel Lica-nak itthon vannak a szülei, nem szeretném a családot még azzal traktálni, hogy náluk tartsuk a halloween-i partinkat. Szóval engedélyt kértem rá, hogy az iskolában tarthassuk meg, a bálteremben. - mondta Rosalya.
- Ami azt illeti nem lett volna probléma nálunk megtartani. De őszintén? Azért megkönnyebbültem, hogy mégsem nálunk lesz megtartva. - sóhajtottam fel megkönnyebbülve.
- Ez az utolsó sulis halloweenünk. Csapjunk oda skacok! - vigyorgott Armin.
- Oda is fogunk. - kacsintott Rosalya.
- Azért mértékkel.. - tette hozzá Nathaniel, mire te szúrós szemekkel néztél rá.
- Megszólalt a szent lélek. - forgattad meg a szemed.
- Egyesek talán szeretnének teljes életet élni, kihagyva a lázadó serdülőkort, törődve a tanulmányai. - jegyezte meg cseppet sem kedvesen Nathaniel, mire te a dühtől felpattantál.
- Ember, neked fogalmad sincs mit miért csinálok, fingod nincs a jövőképemről, lövésed sincs az életem negyedéről se, szóval ha megtennéd azt az apró szívességet, hogy leszállsz végre rólam, talán nem verem be a képed búcsúzóul. - szorítottad ökölbe a kezeid, mire én óvatosan megpróbáltam megfogni a karod, jelezve, hogy elég lesz, de te elrántottad a karjaidat és elsétáltál. Búsan tekintettem utánad, majd sóhajtva Nathanielre tekintettem.
- Ne haragudj, tudod milyen..
- Nem érdekes. -állt fel Nathaniel is és elindult az ellenkező irányba, én pedig teljes elkeseredéssel néztem a pokrócra amin ültem.
Nem tudom mi lehet az, ami miatt folyamatos viszály van köztük, de nem most kezdődhetett. És szinte biztos vagyok abban, hogy elég régóta tart már. Annyira szeretnék végre egy minimális betekintést kapni az életedbe, de érzem, hogy ennek az ideje még nem érkezett el. A megérzéseim pedig azt súgják, hogy egy darabig nem is fog..
Ekkor még semmit nem tudtam rólad. A rózsaszín köd elborította az eszemet, és a látóköröm viszonylag szűk volt. Csak te voltál benne és a közös napjaink. Jobban belegondolva én tényleg csak azt kívántam bárcsak többet tudhatnék rólad.
Figyelj, tudom, hogy a köd, ami most a fejedben hagy, nem tisztul egy könnyen. Egy álmom várna valóra, ha bemehetnék hozzád, de nem tehetem. Vissza kell fognom magam. Ha most bemegyek és nem emlékszel rám, az engem szétszakít belülről. Nem tudnám elviselni a semleges, közönyös nézésedet magamon. Ahogy belépek és a kérdést, hogy te ki vagy és mi a francot keresek a kórházi szobádban. Annyi mindent szeretnék mondani neked, annyi minden történt mióta bent vagy. De nem mondhatom, mert csak felzaklatnálak. Szeretnék bemenni és a karjaidra borulni. Újra érezni a jelenléted, de nem engedik. Azt mondják többet ártok vele, mint segítek..
*Helyszín: Kórház*
*Castiel*
- Állj. Lysander, képes vagy megtiltani neki hogy idejöjjön? Mi van már látogatóim se lehetnek rajtatok kívül? - üvöltöttem a legjobb barátomra, miközben félig összegyűrtem a levelet. - Asszem jogom van a 17. szaros levél után végre legalább egy hangyányi magyarázathoz!
- Castiel higgadj le. Ezerszer mondtam, hogy mindent a maga idejében. Megígérem, hogy behozom hozzád, ha úgy látom, hogy elérkezett az ideje. Egyenlőre nem látom értelmét.
- Miért? - böktem oda flegmán.
- Mert fontos nekem annyira, hogy nem akarom látni, ahogy összetöröd. - válaszolta ridegen.
- A legjobb barátom vagy. De amióta felkeltem rád se ismerek. Tudod mit? Hívom az ápolót. Majd ő talán ad egy kis "magyarázatot". - mondtam kissé idegesen, majd ráfeküdtem a nővérhívóra. A nővér pár másodpercen belül meg is jelent az ajtóban, tekintetében aggodalommal.
- Ne nézz már úgy, mint egy nyomorékra. Nem fogyatékos, vagy sérült vagyok hanem amnéziás. Mi van mindenki meghülyül? - álltam fel az ágyamból. - Kérem a személyes holmijaimat.
- Uram ennek még.. - kezdte de már tudtam mit akar. Számtalanszor hallottam amióta itt vagyok.
- Nincs ideje. Leszarom a francba! Ide vele, különben hazamegyek a picsába, aztán pátyolgathatjátok akit akartok!
- Castiel! - állt fel Lysander- Kezded átlépni a határt.
- Hát nem hiszem el - tártam szét a karjaim, majd közelebb mentem Lysanderhez és a mellkasához nyomtam a mutató ujjam - Azt akarjátok, hogy visszatérjenek az emlékeim, de Aliccia levelein kívül semmit nem kapok, ami segíthetne. Mégis hogy vártok el így tőlem bármit? SZENVEDEK. - nyomtam meg a mellkasomat, majd rámutattam először Lysanderre, majd az ápolóra - És ennek kizárólag ti vagytok az okai. - mondtam majd felkapva a cigimet kimentem az ajtón egyenesen le az udvarra.
Ahogy leértem levágódtam egy padra és rágyújtottam. Vadul kifújtam az első slukkomat majd előrehajoltam, kiszedtem a levelet a zsebemből, amit a kitörésem közben eltettem és a térdeimre támaszkodtam.
*Levél folytatása*
Castiel, mindennél fontosabb vagy nekem. Te jelentesz számomra mindent. Minden egyes levelemben a színtiszta igazságot írom, még ha neked ez most nem is úgy tűnik. Szóval kérlek, bármit olvasol, olvasd tovább. Ok és okozat. Ne felejtsd el.
- Nathaniel nem szokott így reagálni. Most valamiért sokkal másabb mint szokott.. - húzta a száját Melody.
- Igen észrevettem.. - nézett rá Iris, majd egyből Rosalyara. Nem tetszik ez a nézés.
- Minden esetre. Miénk a szervezés. Amúgy is én vetettem fel az ötletet, meg végzősök is vagyunk. Előnyt élvezünk. - vont vállat Rosalya mosolyogva. - Gyerünk segítsetek.
- Jó-jó. - nevettem fel - Kezdetnek találjuk ki a témát. - vetettem fel.
- Legyen a 80' évek. - csillant fel Melody szeme.
- Felejtsd el. - bökte oda kissé szúrósan Kim, mire Melodynak szomorúan legördült a szája.
- Horror filmek? - kérdeztem.
- Sablon.. - vágta rá Rosalya.
- Igaz.. - gondolkodtam tovább.
- Mi lenne. - tette fel egy ujját Alexy. - De ez csak egy feltételezés. Ha idén eltérnénk a szokásos beöltözős dolgoktól, és mindenki levetné a köpönyegét?
- Ezt hogy érted? - Kérdezte izgatottan Iris.
- Nos drágáim, felállíthatnánk egy stég szerűt a bálteremben lévő színpad közepéhez, és egy adott időben a végzősök felmennének, kiállnának, és elmondanának egy bizalmas dolgot, bocsánatot kérhetnének valakitől, vagy éppen elmondhatná mi nyomasztja őket.
- Ez elég jó ötlet. - gondolkozott Rosalya szervezőként. - De mi ebben a Halloween?
- Ebben semmi. A témát nem tűzzük ki, mindenki úgy jön, ahogy szeretne. A termet feldíszítjük az ünnephez való hangulatba. A halloween beborítja majd a báltermet, és a titokzatos hangulatát tetőzi majd minden kimondott szó a stégen. - válaszolt Alexy.
- Rendben, én támogatom . - mondtam Rosalyanak, a többiek pedig szintén egyet értettek velem.
- Akkor ez el is dőlt. Alexy, te segítesz a díszítésben, Armin intézkedj majd Castiellel a Stégről. Lica kérlek írd szerkeszd meg Irissel a szórólapot, amit majd Melody és Nathaniel tesz véglegessé és ők is fogják kiragasztani. Mindenkinek megfelel? - kérdezte Rosalya, mire mind hevesen bólogattunk. - Akkor kedveseim irány haza. - mondta nevetve.
Ezután segítettünk összeszedni a pázsiton lévő dolgokat, majd ki-ki ment amerre lakott.
Hazafelé csak azon tudtam gondolkodni, hogy mi lehet veled. Olyan gyorsan viharoztál el, hogy esélyem nem volt megkérdezni mi lehet a baj. Utánad nem akartam menni, mert amúgy is elég hirtelen természet vagy és sosem lehet igazán kiismerni. Így tehát nem volt más választásom, mint hazamenni.
Otthon anyuék meleg ebéddel vártak, amit nagyon díjaztam, mivel nekem teljesen kiment a fejemből. Levettem a cipőm, majd egy gyors kéz mosás után le is ültem enni, mert bár piknikezésnek indult a gyülekező, megbeszélés lett belőle. Így tehát nem jutott sor az étkezésre. Próbáltam lassan enni, de annyira fájt, hogy nem jelentkeztél, hogy minél hamarabb fel akartam kerülni a szobámba és mint egy szerelmi depresszióban élő lány bevágódni az ágyba és magamba roskadni. Gondolhatod, ezek után pontról pontra ezt tettem. Felsiettem bedőltem és magamra roskadtam. A telefonom nem hogy nem csörgött, nem is pittyegett, hogy írtál volna. Egy órás gondolkodás után vettem a kezembe a telefont, hogy írok neked, és félve írtam a következő sorokat:
"Minden rendben?"
Ezután letettem a telefont és kisebb nagyobb sikerrel türelmesen vártam a válaszodra. 15 perc múlva meg is kaptam.
"Ja."
Mondhatom tartottad magad a saját stílusodhoz, ami mindig is fel tudott idegesíteni.
"Akkor átmegyek" - gépeltem be a betűket, majd visszabújtam a cipőmbe és szóltam anyuéknak hogy átnézek hozzád.
Az úton 3x jelzett a telefonom, de nem néztem meg. Féltem, hogy azt írod ne menjek. Próbáltam viszonylag higgadt és emberi tempóban sétálni feléd, nehogy valami mániákusnak nézz, aki pár másodperc alatt, mintha teleportációs képességekkel rendelkezne ott terem a házadnál.
Őszintén? Belátom, aznap jobb lett volna nem át mennem.
Ahogy odaértem remegő kézzel nyomtam meg a csengőd, vártam pár percet, majd egy felülről lefele fekete-vörös ombre hajú viszonylag fiatal lány nyitott ajtót. Mondanom sem kell, kifolyt belőlem minden vér, és elfehéredtem. Annyira lesokkolt, hogy megszólalni se bírtam. Ezer gondolat keringett a fejemben. Ki ez? Miért van nálad? Miért nem mondtad? Mire feleszméltem addigra kérdőn nézett rám a nő.
- Ismerlek? - kérdezte szúrósan.
- N-nem, ne haragudjon. - dadogtam kislányos zavarban.
- Kit keresel? - enyhült meg kicsit egy sóhaj keretében, mikor meglátta mennyire megrémültem. Szerintem hulla sápadt voltam.
- C-Castielt keresem..
-CAS! TÉGED KERESNEK. - ordított fel nem kicsi hangerővel, amitől hirtelen összerezzentem.
Pár perc alatt egy szál törölközővel meg is jelentél az ajtóban és fél szemöldököd felvonva megtámasztottad magad az ajtófélfának. Nem tudom, hogy már lenyugodtál addigra, vagy a rémült arcomat és hulla sápadt testemet látva enyhültél meg, de hirtelen megszólaltál.
- Nem jössz be?
- Én.. Azt hiszem most inkább... - hátráltam ingerülten, az adrenalin szintem az egekben, és a sírás kerülgetett. Ezt nyilván te is észre vehetted, mert egyből az arcod izmai is engedtek.
- Gyere. - fogtad meg lágyan a csuklóm, majd bevittél a nappalidba és leültettél a fotelbe. - Kérsz inni? Cigit?
- Igen, azt hiszem.. - mondtam halkan, majd a konyhából hoztál ice teát, és adtál egy szálat a cigidből, ami egyből rá is gyújtottam, anélkül, hogy megkérdeztem volna szabad-e bent dohányoznom. Bár téged ismerve, ez nem kérdés. Rá pillantottam megint a nőre, aki leült velem szemben, majd újra rád, és éreztem nem sok kell ahhoz, hogy tényleg eltörjön a mécses.
- Na jó, azt hiszem itt az ideje hogy bevalljak valamit Lica.. - kezdted, bennem pedig még jobban megfagyott a vér, de láttam, hogy a nő jól szórakozik. - Ő itt Valerie. - ekkor ismét a nőre pillantottam, aki most felállt és odajött ó, majd egyik kezét felém nyújtotta, amit én remegve fogtam meg.
- Valerie vagyok. Castiel.. - húzta az időt, nekem pedig már könnyesedett a szemem - De nehéz kimondani... Szóval Castielnek az.. Édesanyja. - közölte sóhajtva, mintha nehéz lenne kimondani, de akkor már tudtam, hogy csak az időt húzza, te pedig óriási nevetésben törtél ki, amihez természetesen anyukád is csatlakozott. Nekem a könycseppeim szép lassan felszívódtak, majd hirtelen felálltam és feléd fordultam.
- Most nagyon megérdemelnéd hogy lekeverjek egyet! - közöltem csípőre tett kézzel.
- Az lehet, de bevállalom ezért a jelenetért bőven megérte. Ha láttad volna magad. - nevettél - Összetörtél mint egy porcelán baba. - nevettél továbbra is, majd közelebb jöttél és megfogtad a derekam. - Szerinted képes lennék megcsalni téged?
- Én nem így.. - akartam mondani, de közbe vágtál.
- Köszönöm a feltételezést. - mosolyodtál rám pimaszul.
- Szíves örömest! - mondtam még enyhén megsértődve, majd levettem a derekamról a karjaidat és visszasétáltam anyudhoz.
- Kérem ne haragudjon. Annyira fiatalnak néz ki, hogy szerintem bárki a helyemben rosszra gondolt volna. - biggyesztettem le a fejem - Nem épp a legjobb első találkozás.
- Áh, megértem. Én is jót mulattam. A repülőkön kevés humorral találkozok, így ezek fontos pillanatok a számomra. Te biztos Aliccia vagy, Cas barátnője. - mért végig a tekintetével elég titokzatosan.
- Igen, én lennék az.
- Nos, akkor ha igazán szereted, akkor itt az ideje, hogy kicsit helyre rakd az eszét. - fogta meg a homlokát ingerülten.
- Tessék? - lepődtem meg, te pedig egyből rászóltál anyudra, hogy most azonnal fogja be.
- Velem te nem szájalsz, és ezt te is tudod. Aki itt befogja az te vagy egyedül. - mondta ridegen Valerie, amitől ismét megfagyott bennem a vér.
- Nem vagyok már a picike fiad, szóval nem. És nem mellesleg nem te laksz itt, szóval akár ki is teheted a lábad innen. Nem most fogjuk ezt megbeszélni.
- Oh-ho dehogynem - nevetett fel Valerie - Szóval. Azért vagyok itt, mert Castielnek sikerült elintéznem egy tökéletes állást, amivel lehet jövője. Ehhez viszont az kell, hogy levelezőn tegye le az érettségit, és kijöjjön velem az Írekhez. - kezdte el - De persze ezt nem hajlandó megtenni, mert ugyan olyan fafejű mint mindig, szóval igazán örülnék, ha kicsit helyretennéd az eszét és megértetnéd vele, hogy a zenélésből nem fog megélni! - emelte fel a végére a hangját téged figyelve, te pedig összeszorítottad az öklödet, majd riadtan néztél rám. Sosem láttam még félelmet a tekintetedben. Őszintén? Akkor ott úgy éreztem, nem is akarom többször látni. Persze természetesen ez nem kívánságműsor..
- Ne haragudjon, tudom, hogy a barátnője vagyok, de még csak pár napja vagyunk együtt.. Még ha évek óta tartana akkor sem szívesen szólnék bele. De egyáltalán nem érzem úgy, hogy egyáltalán jogom lenne ebbe beleszólni.. - mondtam kissé kimérten.
- Engedélyt megkapod rá. Gyerünk. Ez kezd érdekessé válni. - fonta össze maga előtt a karjait. Le se tagadhatnád, hogy az anyád.. Óvatosan rád tekintettem, majd egyet sóhajtva átgondoltam a helyzetet, és rájöttem, hogy ebből semmiképp sem jövök ki jól, szóval amikor támaszt találtam a tekintetedben neki láttam kinyilvánítani az őszinte véleményemet.
- Ha a véleményemre kíváncsi.. - kezdtem - Akkor azt mondom, hogy Castiel már nem 14 éves, aki épp pálya választás előtt áll, és szüksége van a szüleire ahhoz, hogy egy kiinduló pontot találjon. Ha ő nem akar kimenni, nem lehet ráerőltetni. Anyaként kötelessége kiállni és támaszt nyújtani a fiának. Támogatnia kéne őt. Nem pedig lebeszélni, legyen az álom, vagy élet cél. Ha neki a zenélés jelent mindent, miért nem segít együttest keresni ahol játszhat? Miért nem keres vele tanfolyamot ahol előrébb léphet? Bármi is az az állás amit ajánlott, ha ő nem akarja, nem teheti meg, hogy ráerőlteti. Mert révén, hogy Castiel betöltötte a 19 et már nagykorú. Saját maga felett rendelkezik. Ha most kimegy külföldre, mert elfogadja az ön által kínált lehetőséget, én támogatni fogom. Ezt garantálom. De én akkor is támogatom, ha itt marad és továbbra is a zenéléssel szeretne foglalkozni. Tudja, önnek is ezt kéne tennie.. - abbahagytam, majd pár pillanat után folytattam - Nem is tudom mit kezdenék a szüleim nélkül. És erre csak nemrég ébredtem rá. Had adjak egy tanácsot. Keresse többet a fiát, foglalkozzon vele többet, és ahogy ideje engedi jöjjön haza és látogassa meg! Mert az idő szorít, és eljön majd az az időszak, amikor már nem lesz rá lehetősége. Mert a kapcsolatuk annyira megromlik, hogy Castiel már nem lesz önre kíváncsi. - fejeztem be, mire Valerie teljesen elképedt a monológom után,. majd elnevette magát.
- Elképesztően tehetséges vagy a diplomatikus párbeszédben. Érdemes lenne a szociológiát választanod. - mosolygott rám - De sajnos ez nem volt elég. - húzta el kevésbé bájosan a száját. - De meg kell hagyni erélyes lányt találtál Cas. Minden elismerésem. Vigyázz rá. - kacsintott rád.
- Chh. - válaszoltál a legkevésbé kedvesen. - Meg mondtam, hogy ne vond őt ebbe bele.
- Hm. Nem számít. - majd hirtelen az órájára nézett - Sietnem kell, lesz egy megbeszélésem a helyi légiutas kísérő társasággal. Szia Cas. - köszönt el nem túl kedvesen tőled, majd rám nézett - Örülök, hogy megismerhettelek. - mosolygott kissé gúnyosan, majd kisietett a lakásból.
Ahogy kilépett az ajtón elengedted magad és levágódtál a fotelbe, majd rágyújtottál. Lepattantam mellé, és követtem a példádat, pedig nemrég szívtam el az előzőt. Néha belefér egy plusz szál nem? De.
Megígérem, hogy innen folytatom, de most mennem kell ügyet intézni. Ne haragudj, hogy félbehagyom. Szeretlek.
Aliccia
*Helyszín: Kórház.*
*Castiel*
Francba. Eltettem a levelet a zsebembe, majd eldobtam a cigimet és hátradőltem. Elegem van ebből a helyzetből. A tehetetlenségből. Itt kell rohadnom ebben a kicseszett kórházban. Ültem egy darabig még a padon, majd elindultam vissza a kórtermembe. Kintről hallottam, hogy Lysander az ápolóval beszél, majd megcsörren a telefonja.
- Bocsásson meg, de ezt fel kell vennem. Mindenki kíváncsi, hogy Castiel milyen állapotban van. De Lica.. Ha megtudja, hogy valaki látogatóba jön hozzá nem bír magával.
- Semmi probléma megértem.
Szóval ő hívja Lysandert. Furcsa érzés, de vágyom rá, hogy hallhassam a hangját. Elkapott egy Deja-vú érzés, és megvillant és kép előttem 2 másodpercre, ahogy áll az iskolánk folyosóján egy fekete hajú lány, majd éles érzés hasított a fejembe. Ő lett volna az? Megráztam a fejem, majd odanyúltan a halántékomhoz, és azt dörzsölve benyitottam a szobámba.
- Minden a legnagyobb rendben. Igen. Nem. Ha tudok valamit egyből értesítelek. Természetesen. Sok sikert. - Mondta Lysander, de én hirtelen felindulásból kikaptam a kezéből a telefont.
- Aliccia?
Coming soon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése