Emlékezz rám XVII.
"Égtem a kíváncsiságtól, hogy mit fognak szólni a többiek."
Mikor odaértünk az iskolához, akkor egy ön feledett szerelmes mosolyt villantottam rád, mire te felnevettél, én pedig durcisan a földre néztem. Ezután elém álltál, majd édesen megfogtad az állam, felhúztad a fejem és megcsókoltál. Innentől elvörösödve indultunk tovább.
Az első személy akivel találkoztunk természetesen Amber volt, és amint észrevett engem, majd mellettem téged a tekintete egyből a kezünkre suhant, és mikor boldogan/boldogtalanul, bár inkább boldogtalanul konstatálta, hogy a kezemet fogod egyből villámokat szórt a szemével. Nem kellett neki kétszer mondani, egyből elénk vágott és karba fonta a kezeit.
- Castiel. Ez meg mégis mit jelentsen? - kérdezte kissé hisztis, agresszív hangon.
- Mire célzol? - kérdeztél vissza.
- Hát erre! - mutatott mind a két kezével a mi összekulcsolt kezeinkre.
- Ja! Hogy ez! - csettintettél a másik kezeddel. - Ha jól forognak a kerekeim akkor. Azthiszem. Aha. Ja. Azt, hogy Lica a barátnőm.
- A mid?! - kérdezett vissza sikítva a másik két csatlósával.
- A b-a-r-á-t-n-ő-m. - betűzted le, mire ő arcon csípte magát.
- Nem az lehetetlen. Ez nem történik meg. Ezt csak álmodom.
- Akkor királylány álmodozd máshova magad, mert enyhén útban vagy. - húztam fel az egyik szemöldökömet, Amber pedig kissé kiakadt tekintettel félre állt az utamból, mi pedig egyenesen bementünk az iskolába.
Bent kaptunk még egy kissé morcos tekintetet, a tulajdonosa pedig Nathaniel volt, aztán elgondolkodtam, hogy ez náluk családi vonás-e, hiszen pár perce a húga kissé erélyesebben adta tudatunkra, hogy nem örül a kapcsolatunknak. Bár tudom, hogy Nathaniel nem feltétlen támogatja a veled lévő kapcsolatomat, de abban biztos vagyok hogy velem együtt örül a boldogságomnak. Nathaniel reakciója után már csak pozitívat vártunk.
Kisétáltunk az udvarra és figyeltük, ahogy majdnem minden szem pár ránk szegeződik. Velem ellentétben téged nem igazán érdekelt. Bár arról egy enciklopédiát lehetne írni, hogy mi nem érdekel. Arra pedig, hogy mi érdekel elég lenne egy apró kis post-it. Ezen a gondolatmeneten elmosolyodtam, majd felpillantottam a padoknál ülő baráti társaságunkra és vidáman mentem veled tovább.
- Na szívem, akkor innentől nincs több sírás-rívás? - mosolygott Rosalya.
- Úgy hiszem, nincs. - nevettem fel.
- Hála az égnek. - mondta Iris.
- Na akkor remélem elkezded átgondolni, hogy mi is legyen a dalaiddal. - mondta Lysander.
- Háát.. - vakartam meg szabad kezemmel a fejemet.
- Milyen dalaiddal? - kérdezted.
- Háááááát... - hebegtem tovább. - Jó legyen publikáljuk.
- Ácsi, én nem tudok semmiről. - mondtad.
- Persze, hogy nem. Hisz neked lettek írva. - nevetett fel Rosalya.
- Nekem?
- Valami olyasmi? - kérdeztem, bár költői kérdés volt.
- És én miért is nem tudok róluk? - húztad fel az egyik szemöldöködet.
- Mondjuk mert nem volt publikus?
- De hát ha nekem írtad..
- De hát ha te Deborahval voltál..
- Ebben van valami.
- Na ugye. - bólintottam, mivel tudtam, hogy igazam volt.
Még egy darabig el-el beszélgettünk a többiekkel, majd fél szemmel észrevettem a mellettem kissé szomorkásan, mégis feldúltam elhaladó Deborah-t. Vettem egy nagy levegőt, majd a kezedet elengedve elindultam utána. Te utánam szóltál, hogy ez baromira nem jó ötlet, de úgy éreztem a dolgok lezárása érdekében mindenképp beszélnem kell vele.
- Mit akarsz? Ne gyere a közelembe. - fogadta a jelenlétem.
- Szeretném, ha tudnád, hogy a dolgok vég kimenetelétől én még nem utállak, és hajlandó vagyok megbocsájtani minden ellenem tett cselekedeted.
- Engem rohadtul nem érdekel mit mondasz. Csak azért nem járok a nyakadra, vagy nyakatokra, mert Castiel a lelkemre kötötte, hogy nagyon megbánom. Különben már a kórházban lennél intenzíven.
- Köszönöm a jókívánságokat. Ne a múltadba akarj kapaszkodni, nem szereted te már őt annyira mint ahogy mondod. Csupán visszatérésed után ő lett volna egy biztos pont a városban.
- Na ebben az egyben igazad van. Tudod őt tényleg csak használati tárgyként tartom számon. Nem több ő nekem egy kis mitugrásznál, aki úgy ugrált volna nekem, ahogy azt én akarom. Csak ugye valaki belerongált a kurva jó tervembe. - tette karba a kezét.
- Hát angyalom, ez a kibaszott karma. - mosolyodtam el, miközben én is karba tettem a kezem, ő pedig egy hisztérikus visítással maga mellé csapta a kezét és jobb lábát a földhöz vágta. Én küldtem egy puszit a kezemmel felé és visszaindultam a társasághoz.
Akkora te már elköszöntél mindenkitől és felém vettem az útirányodat, majd mellém érve megfogtad a kezem, és kérdőn néztél felém.
- Nem volt semmi. - vontam meg a vállam.
- Aha, azért ordított egyet ugye?
- Volt egy kevésbé kedves mondatom miután közölte, hogy te neki csak egy tárgy voltál, és keresztbe húztam a számításait.
- Mit mondtál neki? - kérdezted, miközben a nevető ráncaid már megjelentek az arcodon.
- "Hát angyalom, ez a kibaszott karma." - ahogy kimondtam, máris nevetésben törtél ki, én pedig boldogan tekintettem rád.
- Azért a káromkodáshoz hozzászokni nem kötelező. Még a végén megkapom, hogy elrontalak.
- Mert el is rontassz. - nevettem fel.
- Kössz, dörgöld az orrom alá a nyilvánvalót. - mosolyogtál - Azt mondták a többiek, hogy tarthatnánk egy halloween-i utópartyt. Mit szólsz?
- Benne vagyok, ha anyuék elmennek addigra, akár nálunk is tarthatjuk.
- Nem olyan rossz arcok, szerintem simán tarthatjuk így is nálad.
- Felejtsd el. Ki van zárva. Nem tudtok annyit fizetni.
- Egy este velem nem elég fizetség? - álltál elém, és elkaptál a tekinteteddel, miközben a derekamra tetted mind a két kezed.
- Azt akkor kapom meg, amikor csak akarom. - mondtam kissé hebegve és elvörösödve.
- Milyen magabiztos lett itt valaki... - nevettél fel, majd megcsókoltál és tovább mentünk az úton.
- Bejössz majd még, vagy tőlem már mész is haza?
- Ahogy szeretnéd, engem nem várnak otthon, szóval ráérek.
- Hát akkor úgy érzem ma is velem alszol. - mondtam tényként.
- Örülök, hogy helyettem döntöd el. - nevettél.
- Volt kitől tanulnom.. - vontam meg a vállam kuncogva.
Hazaérve hozzánk te a nappaliban beszélgettél anyuékkal, én pedig telefonáltam a többiekkel, hogy akkor a hétvégén nálunk lesz megtartva a party, ha mindenkinek rendben van. Elmondtam nekik, hogy a szüleim miatt kissé döcögős lesz, de ha odatesszük magunkat, minden jól sülhet még el. Felkészítettem őket anyuék modorára és kissé elvont személyiségére, majd még egy fél órás beszélgetés után elköszöntem tőlük és csatlakoztam hozzátok.
- És akkor hogy is jöttetek tulajdonképpen össze? - kérdezte anyu.
- Ismered a "magánügy" szó definícióját? - húztam fel a jobb szemöldököm.
- Hol a jó modorod kislányom? Nem erre neveltelek. - rázta meg csalódottan a fejét anyám.
- Tudod mire neveltél? Semmire. Ez a legszebb és legdiszkrétebb kifejezése annak amit otthon ti nevelésnek neveztetek.
- Csak érdekelt. Gondoltam félre tudnánk tenni a háborút és kicsit családként, akarom mondani anya-lányaként viselkedni..
Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne nevessem ez magam anyu ezen mondatán, aztán a szemébe nézve teljesen más tekintet szegeződött rám, mint a megszokott. A szemeiből fáradtság, bágyultság és szomorúság tükröződött. Csillogtak és jobban szem ügyre véve felfedeztem a szemei mellett gördülő kis ráncokat. Mióta is nem láttam őket? Annyira lekötött az új iskola, az új város és az új élet, hogy fel sem tűnt hogy majdnem 4 hónapja hagytam ott őket. És azelőtt sem figyeltem meg ennyire anyu arcát. Úristen. Hisz a viták mellett arra sem volt időm, hogy egyáltalán belegondoljak hogy mindennek oka lehet. Mindig intelligens lányként gondoltam magamra, akinek megvan a maga esze, és az önellátó képessége, de most rá kellett jönnöm, hogy soha nem gondolkodtam el azon, hogy anyuék mit miért tesznek. Ha már gyereket vállaltak nyilván nem azért tették, hogy utálják és mindenbe belekössenek amit tesz. Lehet hogy azokkal a dolgokkal amikkel engem megbántottak nem is bántani akartak, hanem csak segíteni. Én pedig az őszinteségükért vádoltam őket ellenszenvvel.. Istenem. Óriásit csalódtam magamban.
- Anya..
- Igen kicsim? - erre a szóra óriásit dobbant az amúgy is dobként verő szívem, anyu szemében pedig pillanatnyi csillogás tündöklött. Egy remény megcsillanása.
- Szerinted lehetséges hogy elmenjünk ketten kávézni egyet? - kérdeztem a szőnyeget bámulva elég zavarodott állapotban. Saját magammal versengtem.
- De hát itthon is van rengeteg. - nézett kérdőm rám, bár még mindig csillogó szemekkel, mintha konkrétan egy választ szeretne hallani. Én pedig meg fogom most adni neki.
- Úgy értem... Beütemezhetnénk egy anya-lánya programot.
- Tényleg? - csattant ki az örömtől, majd megköszörülte a torkát - Mármint akarom mondani, persze. Azt hiszem megyek is összeszedem magam. - majd látva anyu boldog arcát, és ahogy apura pillant engem is elöntött valami hirtelen meleg érzés.
A önmagammal való dulakodás hirtelen szertefoszlott, de éreztem hogy milliárdnyi gyermekkori emléket engedtem szabadjára magamba. Hihetetlen gyorsan törtek rám, és azt hiszem akkor eszméltem fel, amikor egy kósza könnycseppet, nem többet legördülni éreztem az arcomon. Gyorsan felálltam és miközben letöröltem azt a kis cseppet felsiettem a szobámba.
- Lica.. Minden rendben? - kérdeztem az ajtófélfát támasztva jobb karoddal és engem fürkészve.
- Persze. Csak.. Azt hiszem átértékeltem néhány dolgot a múltamból és a jelenemből. - válaszoltam hátat fordítva az ágyra támaszkodva.
- Figyelj, ha leszbikus vagy, én teljesen megértem. - tetted fel mindkét kezed, és próbáltál komoly maradni, miközben az arcodon megjelentek a nevető ráncaid, én pedig hátra néztem és elnevettem maga.
- Mindig jókedvre derítesz.
- Jó döntést hoztál. Megérdemel anyud is még egy esélyt.
- Igen. Rájöttem. Jobb később mint soha. - kuncogtam könnyezve, mire te széttártad karjaidat
- Na gyere ide. - mondtad mosolyogva, mire oda sétáltam és belebújtam a karjaidba.
Óriási támaszt nyújtottál számomra, és még mindig annyira új és furcsa a helyzet- Nem tudtam még felfogni, egyszerűen nem jutott még el a tudatomig, hogy velem vagy. Hogy te is úgy érzel irántam mint én irántad. Hihetetlenül csodás érzés, de felfoghatatlan, azon után amin a mi kapcsolatunk keresztülment.
Mélyen beszívtam az illatod, és éreztem hogy ennél jobb már nem is lehetne a napom. Amennyire a méreteim engedték átöleltelek, és kiélveztem minden egyes percét. Mindkét kezeddel átkaroltál és szorosabban magadhoz vontál, majd éreztem ahogy egy puszit nyomsz a homlokomra és a fejem búbjára illeszted az állad. Bár tudnám neked is ugyan ennyire lebilincselő érzés-e, mint nekem. A mennyországomból anyu hívása zökkentett ki.
- Lica drágám, készen vagy? Mehetünk?
- Máris anyu. - szóltam vissza, majd egy lágy puszit nyomtam az ajkaidra és elindultam a lépcső felé, de megtorpantam.
- El leszel? - kérdeztem aggódva tőled, mire egy aprót biccentettél.
- Összespanolok a nagy faterral. - kacsintottál, mire felnevettem.
- Majd jövünk. - tettem hozzá, és lesiettem anyuhoz.
Ahogy kiléptünk az ajtón beállt a kínos csend. Évek óta nem beszélgettünk úgy igazán, pláne nem magán jellegű témákról, most valahogy mégis erőt kaptam ahhoz, hogy elmeséljem mik történtek velem. Kissé döcögősen indult, de sikerült elkezdeni a beszélgetést.
- Szóval, mesélsz picit? Vagy hanyagoljam, mert semmiképpen sem szeretnél róla beszélni?
- Mesélek persze. - mosolyodtam el. - Az egész ott kezdődött amikor beértem az első nap. Rettentően izgultam. Új közeg meg minden és annyira frusztráló volt kiállni a diákok tekintetét ahogy sétáltam a folyosón. Gondolom most a Castieles rész érdekel. - mosolyogtam el.
- Legfőképp igen az, de minden érdekel.
- Akkor haladhatok sorrendben?
- Természetesen.
- Jó, szóval akkor találkoztam Irissel a mosdóban, ő vezetett körbe és nagyon szoros barátság alakult ki közöttünk. Az egyik legjobb barátommá vált. - mosolyodtam el, miközben én is visszaemlékeztem az első napomra - A dökös teremben Nathaniellel ismerkedtem meg, aki nem mellesleg a dök elnökünk. Na itt jön az első megpillantás. Az ablakon keresztül láttam meg életemben először Castielt, tisztán emlékszem. Azt udvaron épp vita alakult ki, amit valószínű ő kezdeményezett. Ekkor tanácsolta Nathaniel hogy ne keressem a társaságát, mert csak megrontana. Csupa rosszat hallottam róla. - nevettem fel - Majd a folyosón nem figyeltem én se és ő se, így egymásba botlottunk. Volt egy kisebb nézet eltérésünk. Utána mintha a sors akarta volna így, anya nem hiszed el. Mindenhol ott volt. Akárhova mentem, ott volt a hangszer boltban, ahová nem mellesleg Rosalya kísért el a másik lány akit a legjobb barátok közé sorolhatok a világon, majd rá pár órára a parkban is ott volt, reggel az utcámban amikor iskolába mentem, aztán megint a parknál. Hihetetlen de mindig ott volt ahol én. Pedig esküszöm nem is beszéltünk. És így szép lassan elkezdtünk beszélgetni. Aztán valahogy olyan jóba lettünk, hogy el sem tudtam volna képzelni egy nagyon a egoizmusa, az idióta viccei és a mosolya nélkül. És.. - itt megtorpantam, és beugrott a kép ahogy aggódva hívom össze a lányokat, mert nem tudom hova tenni a bennem morajló érzelmi hullámokat.
- Baj van kicsim? - kicsim.. ezzel a becézéssel még nem vagyok megbarátkozva de ha sikerül jobb kapcsolatot kiépítenem a szüleimmel idővel azért remélem hozzászokok.
- Ja nem dehogy csak beugranak az emlék képeim. - mosolyogtam el - Szóval és egy idő után bennem kezdett fellángolni a dolog. Nem tudtam hova tenni az érzelmeimet. Amikor pedig lehetőség lett volna arra, hogy forrósodjon a kapcsolatunk hirtelen megjelent a múltból a hisztikirálynő exe és mindent szépen elrontott. - csaptam szét a karjaimat - Castiel nem tudta eldönteni melyikünket válassza. Vele volt, miközben engem megcsókolt és ez kiborított. - ráztam meg a fejem, majd kissé félénken átkaroltam anyu jobb karját - Aztán kitaláltam hogyan tudom keresztezni a jót a hasznossal - mosolyogtam rá, ő pedig kíváncsian visszamosolygott - Szerveztem az igazgató nővel egy jótékonysági koncertet az árva gyerekek részére az iskola udvarán, amire természetesen nem mondhatott nemet. Gondolj bele, segíthettünk az árvákon - virult ki az arcom - Az összes belépő jegyre beszedett pénzt nekik ajándékoztuk. A koncertre a saját dalaimat vittem. Én énekeltem, gitároztam, Lysander szintén gitározott, Nathaniel pedig dobolt. Aztán.. - kezdtem volna bele, de anyu félbeszakított -
- Várj egy picit. - torpant meg - Saját dalaidat?
- Igen anyu. Dalokat írok. Ezzel kezelem a stresszt. Ha szomorú vagy netán ingerült vagyok mindig írok egy dalt. A legtöbb Castielnek készült.
- Nem is tudtam hogy érdekel a dal szerzés.
- Komolyan nem is érdekel. Szimplán hobbi szinten. - mosolyogtam rá-
- Értem, folytasd csak. - mosolygott -
- Rendben. Aztán egy gyönyörű nyakláncot kaptam Nathanieltől és Lysandertől a koncert előtt, amit az egész csapat nevében kaptam a sok munkáért. - oda is nyúltam a mellkasomhoz, megérinteni a medálomat - Csodaszép. - mosolyogtam szinte önfeledten.-
- Igen tényleg az, egy vagyon lehetett. - lepődött meg anyu.
- Ne mondj ilyet, mert még a végén visszaadom. Nekem egy számjegyet se árultak el az árából.
- Ajándék lónak ne nézd a fogát. - kacsintott rám, mire felnevettem
- Milyen igazad van! Szóval elkezdhettük a koncertet. Úgy állítottuk sorrendbe a dalokat, hogy az utolsó legyen az, amivel Castielnek betudom vallani az érzelmeimet. És ez sikerült is, elsősorban hallgatta végig. Láttam rajta mennyire meglepett, de nagyon élvezte. Aztán a koncert után nem tudott még mindig döntést hozni, amin nagyon felkaptam a vizet, hisz egy egész kis lemezt leénekeltem neki.. Majd a vita közben egyszer csak megcsókolt. - hüledeztem - Annyi adrenalin volt bennem, hogy elájultam. Utána hívott el Lysander egy éjszakai vacsorára. Miután láttam Castielt és Deborah-t csókolózni, egyből igent mondtam a randevúra. Fel akartam adni. De Castiel megjelent, visszavett Lysandertől és hirtelen már csak annyira eszmélt a tudatom, hogy Castiel barátnője vagyok. Aztán most nálunk van és apuval ismerkedik. Hihetetlen. Annyira boldog vagyok! - néztem az ég felé mosolyogva
- Őszintén? Meg van a maga kis stílusa, egyedi, kicsit arrogáns... De minden esetre szimpatikus. És biztosíthatlak hogy apádnak is az. - simította végig a vállamat
- Sokat jelent nekem hogy itt vagytok. Még ha nem is úgy kezeltem a megérkezéseteket..-tekintettem a betonra
- Semmi baj. Úgy vélem mind hibásak vagyunk. Itt az ideje végre békét kötni és belátni a rossz döntéseinket. Tegyük félre a múltat.
- Talán igazad van. Szeretnék egy esélyt adni a dolognak - néztem anyura, mire ő kellemesen és lágyan mosolygott rám, ami melegséggel töltött el.
Annyit beszéltem, hogy fel sem tűnt mikor érkeztünk meg a kávézóba, de ahogy közbenéztem eszméltem rá, hogy már itt állhatunk egy ideje, csak mivel be nem állt a szám, nem tudtunk asztalhoz ülni. Anyu kiválasztott egy számára szimpatikus asztalt és helyet foglaltunk. Rendeltünk is, én egy macchiatot kértem, míg anyu egy sima cappucinot. Meglepetésemre Alexy hozta ki a kávéinkat.
- Alexy! - állta fel, és megöleltem - Hát te?
- Apám vezeti a kávézót, felmondott egy alkalmazott és szabadidőmben besegítek egy kis zsebpénzzért, amíg nincs ember. - vállat vont - Armin készíti, én kihozom. Jó kis családi vállalkozás mi? - kacsintott
- Az. - nevettem fel- Alexy, ő az Édesanyám, Claire. Anyu ő itt Alexy az osztálytársam, és jó barátom.
- Örvendek a találkozásnak hölgyem. - hajolt meg pincér ruhában, és kézfejem csókolta anyut, mire anyu csak felnevetett
- Úgy szint ifjú úrfi.
- Hölgyeim, a kávéjuk. Bon a petit. - rakta le elénk a kávéinkat.
- Alexy..
- Igen Lica?
- Ezt étkezéshez mondjuk. - kuncogtam.
- Ne má'! Ma majdnem mindenkinek így tettem le! Akkor ezért néztek furcsán.
- Hát, ez nem a te napod. - nevettem anyuval.
- Na megyek, nem zavarom a társalgásotok. Szia Lica, Viszlát Claire! - intett és sietett vissza.
- Kedves fiú. - mosolygott rám anyu, majd a távolba meredt és aggodalmat véltem felfedezni a szemében.
- Anyu, baj van?
- Figyelj. Édesapáddal már nem olyan a kapcsolatunk mint régen. Sokat beszélgettünk, és rájöttünk, hogy hiányzik a láng. Elmúlt. Arra gondoltunk elmegyünk egyet nyaralni. Csak mi ketten. Előtte mindenképp szerettünk volna beszélni veled. Meg leszel kincsem?
- Persze, hogy meg leszek. Itt vannak a barátaim és Castiel. Ha bármi baj van, egyből hívlak majd titeket. De eddig is egyedül éltem. Nem lesz baj. - mosolyogtam anyura kedvesen.
- Ennek örülök. Az idősekre is ráfér a kikapcsolódás! - kuncogott.
Rengeteget beszélgettünk, a kávé pedig elég lassan fogyott és teljesen kihűlt, mire megittuk. Felhőtlenül jól éreztem magam. Szerintem az elmúlt 5 évben nem volt példa arra, hogy így elbeszélgessek anyuval. Lassan kezdett sötétedni is, így elindultunk haza. Szerencsére nem fogytunk ki a témáról és rengeteget mesélt ő is, hogy mik történnek otthon náluk, amióta nem vagyok velük. Boldogan hallgattam végig anyu meséit, majd szép lassan beestünk az ajtón.
Bepillantottam a nappalimba és a látvány ami elém tárult csak még boldogabbá tett. Apu és te teljesen jól megérte egymást beszélgettetek, tökéletes harmóniában, és nevetgéltetek.
- Na hazatértek a báránykáink. - nevetett fel apa. - Jól választottál lányom, ígéretes ez a Castiel. Ugye fiam? - lökött oldalba téged apu.
- Örülök ha így gondolod Tim. - nevettél apuval.
- Na hagyjuk a fiatalokat. - mosolyodott el anyu, minket pedig nem kellett volna kétszer kérni, felsiettünk az emeletre, és bezártuk az ajtót.
- Milyen volt? - kérdeztem félve.
- Bírom a faterod. Tényleg jól kijöttem vele. Legalább az egyik szülőd kedvel.
- Szimpatikus vagy anyunak is, szóval amiatt se kell félned.- mondtam mire te csak megvontad a vállad.
- Tudod, hogy mennyire hidegen hagy mások véleménye.
- Még akkor is, ha az a szüleimé?
- Még akkor is, ha az a szüleidé. - támasztottad alá, miközben befordultál elém és olyan közel álltál meg, amennyire csak lehetett, majd az egyik kezed lassan a nyakamhoz emelted, én pedig lesütöttem a szemem.
- Nem érdekel mások véleménye -kezdtél bele másodszorra, de most szinte suttogva és lágyan, miközben végig simogattad a hajam. - Engem 2 ember véleménye érdekel. - a fülem mögé tetted egy haj tincsem és az állam alá támasztva az ujjad felemelted a fejem, hogy a szemembe tudj nézni.
- Lysander és te vagy az a 2 ember. Amíg te itt vagy nekem, addig az ég világon senki nem érdekel. És ezt ne felejtsd el.
- Castiel.. - elállt a szavam, sosem láttam még ilyen érzékiesnek. Teljesen elvörösödtem, és még nyelni se tudtam. A levegő izzadt körülöttünk, de belém fojtotta a szót.
- Ne szólj közbe Lica, mert nem tudom még egyszer rávenni erre magam.
- M-mégis.. - vettem egy nagyobb levegőt - Mire?
- Lica.. Én azt hiszem szerelmes vagyok beléd.
- De hát ezt már tisztáztuk - értetlenkedtem hebegve habogva.
- Akkor máshogy mondom. - néztél mélyebben a szememben és éreztem ahogy a derekam összekulcsoló karjaid egyre közelebb húznak hozzád - Szeretlek. - suttogtad szinte az ajkaimra, amivel elérted a lehetetlen. Az arcom ugyanis tuti vörösebb volt a hajamnál is. Majd a következő pillanatban válaszolni sem volt időm, mert őrjítően lágyan megcsókoltál, nekem pedig még a lábaim is beleremegtek. Sok hosszú percen át csókolóztunk, időközben átkerültünk valahogy az ágyra, de nem teljesen emlékszem miként, hisz teljesen más foglalt épp le. Ez az a csók, amire mindig vágytam, hogy tőled megkaphassam. Kiélvezem minden percét. Az ágyon fölém hajolva húzódtál el az ajkaimtól, ziláltan és lihegve, láttam ahogy az arcomat fürkészed, próbálsz megfejteni.
- Én.. Én is szeretlek. - suttogtam oda neked, te pedig ledőltél mellém, majd átkaroltál.
- Maradj velem Lica. Nem bírnám ki, ha te is itt hagynál.
- Itt maradok.Veled. - kulcsoltam rá az alattam átvezetett karodra a kezem, és álomba szenderültem.
"Megfogadtam hogy veled maradok. Hát így is teszek. Ne hagyd hogy legyőzzön egy kis amnézia. Itt vagyok, veled küzdök. Szeretlek."
Aliccia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése