Episode 1.~

Kedves Castiel,
Emlékezz rám II.


"Hát így kezdődött minden, emlékszel már?"


Irissel csendben sétáltunk visszafele a terembe, én azon merengtem, hogy egy ember hogyan viselkedhet ennyire tuskón. Pár perc múlva arra a következtetésre jutottam, hogy ezt sosem fogja tudni senki. Csak ilyenek és kész. Iris rám pillantott, majd vissza előre.
- Tudod Castiel nem mindig ilyen. Vagyis nem mindig volt ilyen. Tud kedves is lenni. Ha van rá oka. Amíg nem talál okot a kedvességre, nem is szabad elvárni tőle. Egyedi a viselkedése és a gondolkodása, de képes a szeretetre, csak.. Csak nála ki kell érdemelni.
- Miért osztottad ezt most meg velem? - pislogtam rá.
- Nem tudom, csak gondoltam jobb, ha tudod. - mondta vállat vonva, mire én bólintottam.
A többi óra nyugalommal telt, megismerkedtem még pár osztálytársunkkal, néhány olyannal is akik látszatra nem igazán szimpatizálnak velem, viszont a többiek kedvesek voltak. Utolsó óra után az iskola előtt Irist elkaptam még pár szóra.
- Szia! Nem tudsz a közelben esetleg hangszerboltot? Meg valami ruhaboltot.. Esetleg? - mosolyogtam. - Mivel most költöztem ide, így nem ismerem a környéket.
- Hm. Hát a ruhaboltokhoz Rosalya jobban ért, szerintem megkérdezhetnéd őt. - nézett körbe- Ott! Most jön ki a kapun nézd. - mosolyogva intett Rosalyanak, hogy jöjjön oda hozzánk.
Rosalya elegáns volt, vidám volt a kisugárzása, és mosolyogva jött felénk.
- Sziasztok! - szólt oda kedvesen.
- Szia. -mosolyogtam, majd Iris vidáman megölelte.
- Figyelj, te értesz a ruhákhoz, elkísérnéd Alicciát ruhaboltba, és megmutatnád neki, hogy merre van a hangszerbolt?
- Persze, no para! - nevetett fel, majd belém karolt, mintha már régóta jó barátok lennénk és így kezdődött a vásárlós délutánom Rosalyaval.
Amikor beértünk a plázába, rengeteg ruhaboltot átjártunk Rosalyaval. Sok kollekciót állított nekem össze, és eléggé összebarátkoztunk a vásárlás során. Közben úgy döntött ő is vesz magának pár ruhadarabot, mert állítása szerint a ruha teszi az embert, és nem az ember a ruhát, mindig jól jön valami kis plusz a gardróbba. Én természetesen egyszerű típus vagyok, így megfelelnek számomra a sima ruhadarabok is, illetve vannak már 3 évnél öregebb ruhadarabjaim. De mentségemre legyen, szakadás mentesek!! A vásárlás után Rosalya elvitt a hangszerbolthoz, majd otthagyott, és megígérte, hogy majd visszajön, csak beugrik a barátjához Leighez a butikba. Belépve a hangszerboltba rengeteg jó hangszert láttam, de egyből megakadt a szemem egy fehér szépségen. Odamentem és levettem a gyönyörű fehér gitárt, behangoltam, leültem és kipróbáltam. Talán kicsit el is ragadtattam magam, ugyanis amikor ránéztem az órára, már több mint 45 perc eltelt és én azóta csak egy gitárt próbáltam ki. Visszaraktam tehát a fehéret, majd levettem egy feketét. És itt jöttél ismét képbe. Már fordultam, hogy visszaüljek, és kipróbáljam, amikor a te mellkasoddal találtam szembe magam. Felpillantottam rád, te pedig le rám.
- Mi az törpe? Azt hitted csak te vagy itt? - vigyorogtál rám féloldalasan, mire megráztam a fejem. Fene se tudja miért, de nem tudtam rá válaszolni.
- Elvitte a cica a nyelved?
- Nem szeretem a "cicákat".
- Ez csak egy közmondás. - forgattad meg a szemed, majd kivetted a kezemből a gitárt amit éppen ki szerettem volna próbálni. Leültél, játszott rajta 2-3 percet, majd visszarakta. - Ezt semmiképp ne vedd meg, nem jó. Akárhogy hangolod, nem jó. Valószínűleg hibás.
- Azt se hagytad, hogy magam próbáljam ki. - tettem csípőre a kezem.
- Nem is kell, mondom hogy hibás. - vonta meg a vállát, majd levette a fehéret, és a kezembe nyomta. - Ez amúgy is jobban illik hozzád.
- Ja, ezt csak úgy idenyomod, de ki sem próbálod? Honnan tudhatod, hogy ez hibátlan? - kérdeztem enyhe ingerültséggel. -
- Hallottam, ahogyan játszottál vele. Ez jó.
- Te figyeltél engem? Ez beteges. - ráztam meg a fejem.
- Csak bejöttem és hallottam, hogy játszol, a franc figyel téged. - vetted idegesre a formát.
- Hé! Ne beszélj már így velem, nem adtam rá okot! - vetettem oda neked, majd elindultam kifele Rosalyahoz, de te megfogtad a csuklómat. Felnéztem rád, te pedig a szemebe néztél, és azt vettem észre, hogy beszédre nyitod a szádat, de végül elengedtél.
- Mindegy, Csá. - vágtad hozzám, majd zsebre tett kézzel kisétáltál az üzletből.
- Furcsaa. - fújtattam, persze ezt már Rosalya is hallotta.
- Mi furcsa? - kérdezte.
- Inkább KI furcsa. - néztem még mindig utánad.
Megmutattam Rosalyanak a fehér gitárt, és közben azon gondolkodtam, vajon mit akarhattál mondani. Kétség sem fér hozzá. Te egy vagy démon. Igen, egy Vörös Démon. Rosalyanak tetszett, azt javasolta, ha tényleg tetszik nekem vegyem meg nyugodtan. Végül arra jutottam, hogy majd holnap délután visszajövök, és inkább alszok még rá egyet. Rosalyaval még beszélgettünk kint kicsit, majd elköszöntünk, ő megölelt, aztán mindketten elindultunk hazafele. Én a parkon keresztül mentem, ő pedig busszal. A parkban leültem a fűbe gondolkodni egy picit. Nem férsz a fejembe. Olyan más vagy mint a többiek. Annyira más. Félelmet ébresztesz az emberekben, mindenkit eltaszít magadtól, mintha nem azt akarnád, hogy tőled féljenek, hanem te félnél másoktól és agresszióba temetnéd el ezt az érzést. Biztos van logikus magyarázat arra, hogy vagy miért ilyen. Gondolatmenetemet egy kutya szakította félbe. Egyszerűen megállt előttem morogva, én persze körbenéztem, hátha a közelben van a gazdája, de nem találtam segítő szempárra. Tehát magamra vagyok, értem. Gondoltam egyet és kinyújtottam a kezem a kutya szája elé, hogy megszagolhassa. Beletelt 1-2 perc, mire a morgást abbahagyva közelebb jött, megszagolta a kezem, majd lefeküdt közvetlenül mellém, én pedig simogatni kezdtem. Mosolyogva figyeltem a kutyus, mikor megállt előttem valaki.
- Már megint te? - kérdezted gúnyosan.
- Nem tehetek róla, hogy mindig ott vagy ahol én! - álltam fel, és poroltam le magamat.
- Démon! Ide! - szóltál rá a mellettem fekvő kutyusra, aki felpattant és farkát csóválva megállt a gazdája mellett. - Nem szereti az embereket.
- Tényleg? Nos, engem valamiért nem támadott meg, nem kergetett ki a világ végére, és nem is ölt meg. Sőt! Egyenesen lefeküdt mellém, és hagyta, hogy simogassam. - vigyorogtam rád.
- Ja. Valamiért bír téged. - mondtad, miközben azt figyelted ahogy Démon, vagyis a kutyus a lábamat szagolgatja. - Bár nem értem miért.
- Én csak azt nem értem, hogyan lehet egy ilyen aranyos kutyusnak egy ilyen gazdája.
- Aranyos? Ez egy vadállat. - nevettél fel.
- Dehogyis! Nézz már rá. Csóválja a farkát és játszani szeretne. Hogy lehetne már vadállat? - mosolyogtam.
Rám pillantottál, majd mikor felnéztem rád egy levegővétel keretében visszanéztél a kutyára, felkaptál egy botot és elhajítottad neki. Démon a bot után futott, majd visszahozta azt.
- Igazad van, nem vészes. - pillantottál Démonra. - De akkor is egy vadállat néha.
Rád mosolyogtam, majd egy ideig dobáltuk még a botot Démonnak, aztán elindultunk haza. Kiderült, hogy ugyanabban az utcában laksz mint én, csak 8 házzal arrébb. Mikor a házam elé értünk még egyszer megsimogattam Démont. Mikor végre békén hagytam, te egyszer csak az öklödet tartottad felém. Tudtam mit akarsz, így az én öklömmel lepacsiztam veled, mire te elmosolyodtál. Istenem de édes is volt a mosolyod.

"Ekkor láttalak először őszintén mosolyogni"

Aliccia