Episode 3.~

Kedves Castiel,
Emlékezz rám IV.


"Talán emlékszel még erre a napra,barátságunk ekkor lépett át egy újabb mérföldkövet"


Hát igen. Nem mindig volt miről beszélnünk. Voltak napjaink, amikor csak a csendet élveztük. Így az elején pedig inkább a feszültség volt érezhető, mintsem a kötődés, a melegség vagy a szeretet. Ezen a napon kötöttünk barátságot.
- Tudod mit bírok benned? - kérdezted, miközben a szőnyegem bámultad.
- Mit? - kérdeztem rádpillantva.
- Hogy nem vagy ellenszenves, de határozott vagy és őszintén kimondod a véleményedet. Nem félsz tőlem, pedig most is simán lehetnék egy sorozatgyilkos, aki azért akart bejönni, hogy kibelezzen, és eladja a májadat a fekete piacon.
- Ja vagy úgy. Én is bírom a képed. - mondtam vállat vonva, majd furán felnéztem - Asszem.
- Csak asszed? - nevettél fel - Jó kilátások.
- Jó na, bírlak. - mosolyogtam.
- Akkor jó. - nevettél fel kínosan - És milyen pletykákat árasztanak rólam? - vigyorogtál.
- A hírneved megelőzött ez tény, már az első nap a figyelmembe ajánlották, hogy tartsam távol magam tőled, mert egy terrorgép vagy, és lógsz, és csak megrontanál. - nevettem.
- Hát, amíg nem adsz rá okot, jófej vagyok. - vigyor.
- Igyekszik az ember. - mosolyogtam.
- De úgy látom hamar beilleszkedtél.
- Hát mondhatjuk. - vontam vállat.
Ekkor történt, hogy egy csapódást, majd az üveg érintkezését a csempével hallottuk, mire sietve felálltam és kiszaladtam a konyhába. Démon megpróbált felugrani a konyhapultomra, aminek következtében egy erősebbet belefejelt a már amúgy is mozgó konyhaszekrényembe, ennek következtében pedig az leszakadt. Így hát az összes üvegpoharam és tányérom ami benne tartózkodott szilánkokká tört. Szomorúan tudatosítottam magamban, hogy mehetek beszerezni egy új pohár és tányér készletet, ezért lebiggyesztettem a számat.
- Ali, minden oké?- kiáltottad.
- Aha! Nem. - szóltam vissza.
- Szitu? - álltál meg mögöttem a térelválasztónál.
- Semmi komoly csak Démon épp most szedte szét a konyha készletemet.. Ahogy elnézem pár kekszért. - vontam fel a jobb szemöldökömet.
- Aha, vágom. Adj egy seprűt, meg lapátot. - biccentettél rám, én pedig elsiettem a kért holmikért, majd megvártam míg kiüríted a szekrényt, majd kicipeled az előszobámba. Mikor visszajöttél szó nélkül kikaptad a kezemből a seprűt és összesöpörtél helyettem. Gyorsan kapcsoltam amikor kérdőn néztél rám. Vártad, hogy a lapátba söpörhessed, így leguggolva odatartottam a lapátot a seprű végéhez. Te szépen lassan és óvatosan belesöpörted a szilánkokat, és pedig szomorúan figyeltem a régi tányér és pohár készletemet.
- Fontosak voltak? - kérdezted miközben felnéztél rám, és irtó helyesnek tűntél a vörös tincseid mögül, mivel a hajad az arcodba borult a lehajolás végett.
- Hát. Szerettem őket, mert a nagyitól kaptam, mikor költöztem, de azért pótolhatóak. - mosolyogtam rád óvatosan, de kissé elszomorodva.
- Majd veszünk újakat. - biccentettél, mire csak egy óvatosat bólintottam, majd kiöntöttem a szilánkokat a szemetesbe.
Az előtérbe visszaérve vetettem egy pillantást a szekrényemre, majd sóhajtottam. Ehhez kell egy szerelő. Határozottan. De legalább megjavítható. Zseniális. Most kérhetek pénzt anyuéktól szerelőre és új készletekre. Ismét sóhajtottam egyet, majd félve tárcsáztam anyuékat. Amikor kapcsolt, akkor vettem egy mély levegőt és elhadartam mi történt, közben pedig támaszpontként a te szemedbe néztem. Te pedig álltad a tekintetemet. Nem szeretek beszélni anyuékkal, főleg nem segítséget kérni, amióta közöltem velük, hogy elköltözök és átiratkozom az itteni iskolába. Megromlott a kapcsolatunk, de attól még a lányuk vagyok és kénytelen vagyok segítséget kérni, hogyha szükséges. Anyu kissé semleges hangnemben beszélt velem, de azt mondta átutal nekem valamennyi pénzt, aztán elköszönt. Mikor letettem lehuppantam a kanapémra melléd, és megsimogattam Démont.
- Nem a te hibád. - mosolyogtam, mire nyüszített egyet és lefeküdt a lábamhoz.
- Lehet neked nem sokat jelent, de nekem igen, hogy bír téged. - biccentettél Démon felé, elmosolyodtam.
- Akkor sem egy fenevad. - vontam vállat.
- Mert téged bír. - vigyorgott. - Mikor mész reggel? - kérdezted témát váltva.
- 7:30 kor indulok. - néztem kérdőn.
- Akkor 7:30 a kapudban. De kérek egy kávét. - vigyorogtál féloldalasan.
- Nem kötelez rá senki, hogy velem gyere. - nevettem fel.
- Ja, de jófej vagyok, és megszánlak. - vállat vontál.
- Jó legyen, de akkor eljössz velem új készleteket nézni. - kontráztam.
- Nem bánom, asszem egy kis levegő nem árt nekem se. - nevettél fel.- Azta, tényleg bírhatsz. - "Húú"-ztam egy sort, majd nevetve felálltam. - Most már mennetek kellene. Ki szeretném pihenni magam holnapra. Tudod suli. - vontam vállat.
- Aha, fura vagy. - nevettél - Jó pihenést. - álltál fel, és a kapuban még mindig láttam a nevető ráncaid a szemednél, mikor ismét kinyújtottad az öklöd. Gyorsan "leöklöztem" veled, majd felsiettem a fürdőbe. Fürdés közben rengeteget gondolkodtam rajtad, végül nem jutottam semmire. Törülközés után átöltöztem pizsamába, majd lefeküdtem. Ismét te jártál a fejemben. Aztán rájöttem valami számomra is rémisztőre. Egyre többet gondolok rád. Sőt, tegnap este is rád gondolva aludtam el. Ez milyen már? Beszélnem kell a lányokkal. Határozottan. Ez ijesztő.
Reggel tényleg kint voltál 7:30 kor a kapum előtt. Mikor kész lettem a kávéddal kiszaladtam hozzád, és átadtam neked.
- Tessék. - mosolyogtam.
- Köszi. - majd fél kezed átdobta a vállamon, megpaskoltad a fejem, és így mentünk a parkig. Ott gondoltál egyet és leültél.
- De. Suli van. - pislogtam.
- Van szülőid nem? - vontad fel a szemöldöködet.
- De, de.. Nem.. Akkor most mi van? - kérdeztem kérdőn.
- Az hogy lógunk ma. - nevettél.
- Oké. - pislogtam kettőt, majd leültem melléd feszengve a padra.
- Nyugi már, minden oké. Nem lesz gond. - löktél oldalba óvatosan.
- Aha, jó. - bólintottam. - Kiscica! - mutattam a fa tövébe, ahol egy édes kiscica mélyen aludt. Felálltam, odamentem és felvettem a kis apróságot, aki egy nagyot szuszogva belebújt a mellkasomba. - mosolyogva figyeltem a cicát, és megsimogatta a feje tetejét. Nincs rajta nyakörv! De hát még olyan fiatal, mit kereshet gazdi nélkül egy ilyen csöppség a parkban? Körbe pillantottam, de senki sem figyelte vagy valami, és ez eléggé elszomorított, de bátorságot is adott arra a gondolatomra, hogy esetleg hazavigyem. Így a nagy dilemma közepette valaki a nevemen szólított.
- Aliccia. - szóltál - Nem..
Nem tudom pontosan mit akartál mondani, mert a következő pillanatban elestünk. Megbotlottál egy fűcsomóban és elestünk. Olyan közel került hozzám az arcod, és annyira magával ragadott, hogy menten elvörösödtem. Szótlanul néztem a szemedbe, és te is csak ezt tetted..

"És ez volt az első alkalom, mikor együtt lógtunk az iskolából.."

Aliccia